Vasi Ferenc Zoltán
VASI FERENC ZOLTÁN

 

Énkörömben

 

 

I.

 

 

Évszakokat, fákat rabolt magának,

s lovagoltatja térdén a beszéd,

felnyihog, zabolátlan kanca,

üveghold érti csak, mi történt.

 

 

II.

 

 

Csöndemben elromlott

az óraszerkezet,

s most valaki kalapáccsal

méri a leomló falak

fényvak képkeretét

 

 

 

III.

 

 

Álmomból álmodba ásít,

s visszaveszi múltját a jelen,

kedvét szegi a kenyérnek,

és vért vegyít a borba

– mi más! – a történelem

 

 

 

 

Könnyedén

 

 

Minden arc: gitárhúr.

Ott szakad szájjá,

hol legszívből szól;

a gitártokban

térdel a hold

 

Lámpaaranyban nesz-rózsa –

az emlékkönyv nyitja-csukja

Megannyi lezárt szempilla

a sorokat átalussza

 

Egy angyal térdepel a szivárványon –

virág burka a szív;

csodává tárul a kék,

mert kimosta az eső

szennyeseink

 

Én énekesrigóknak vagyok,

s nem varjaknak –

halandó dalnok.

 

Kikattintod arcod,

azzal írsz falevélre

– kötetnyi vers

– szájpiros ceruza

 

Egy rigó – világének.

A sasnak véres a torka –

borotvaverset költ ki

a mogorva

2002-11-19 12:48:00