Lászlóffy Csaba
LÁSZLÓFFY CSABA

 

Adventi kegyelem

 

 

 

 

Az éjjel Medici Katalinról

álmodtam: büszke városban laktunk,

te mint folyója szőke voltál,

én mint nyomorult lázongó.

 

Közted és köztem egy halmocska

állt, egy: már rom –

akár egy repedezett ajak,

nem enyém, nem a tiéd.

 

Mint epeszínű-magadra – akitől

elszakadni kényszerülsz, akihez

nem köt bár egy harapás – rád néztem.

 

Semmi hadonászás vagy torzulás

a szókapcsolatban akár.

A halmocska, a rom

a nyelvcsonkot is eltakarja.

 

A lassú elmúlás ilyen,

mosoly se kell hozzá,

álom se –

különös adventi kegyelem.

 

Menekvésre gondolni – kinek? minek?

Karácsony és karácsony között – – – –

 

*

 

Fortyoghatsz, lélek, igazság után,

amit csak a lelkiismeret adhat.

Ha felázott föld sikolya csupán,

hihetsz a hó alatt megőrzött magnak?

 

A forró párából kibontva! Advent,

mihez vagy te átmenet? Mintha félnem

kellene. Koponyámra hirtelen csend

nehezül. Mintha elaltatna mélyen.

 

Feszületként, bár zsigereim menten

kiszakadnak, mintha fagyott nyeregben

megindulok – de behavazva minden

Betlehem felé. Kláris fű szememben.

 

 

 

A játékba szökés illúziója

 

„A fásult én kiruccan egy kalandra”

Páskándi Géza

 

Már nem égsz a kíváncsiságtól

a nemfeledés fásultsága

a mélybe ránt – felszíntől távol

ki-kiruccansz a más világba

 

mi mindenbe belebetegszik

a test (bár szívósabb ha vénebb)

agyadat vízszintesen metszik

függőlegesen fájó gének

 

míg mindent le nem rágtak rólad

a tűrhetetlenné vált tények

mindaddig vigasz a maholnap

s a meghalás merő merénylet

 

(2001. május 12.)

 

2002-11-19 11:55:00