Juhász Ferenc
A hűség aranyszíve

 

A hűség aranyszíve

 

RÁTKAI FERENC TEMETÉSÉN

 

 

Drága Ferikém! Miért is szólítanálak másképp, mikor már halottá értél, mint barátságunk élő idejében, talán ötven éven át, gondban, ünnepben, gyötrelemben és szeretetben, lakásainkon, közös utazásainkban, levélben, vagy a főváros egy-egy munka-dobozában, ahol kapott feladatodként dolgoztál töprengve, szomorúan, vagy a bizalmatlanság árnytömbjéből mégis kimosolyogva, csitítva dühöngésem, szép szóval kisimítva depresszióm fekete gyűrődéseit, barna ráncait, a búskomorság barna bársonysivatagát, ami ráborult időre, költészetre, öngyilkos temetőre. Kúpos és csipkés és redős történet-sivatagban, ahol mindig porköd-fátylat robbantva fúj a szél, mint a belga költő: Verhaeren versében „a szél, a szél, a vad nyugati szél”. Meghaltál Barátom és ezen a végzetes és minden létezőre közös természeti tényen nincs ember, eszme, tudomány, aki és ami változtatni tudna. Vannak persze gazdag és öntelt bolondok, akik jéggé fagyasztva öreg vagy beteg testüket az erekbe fecskendezett glicerin-injekciókkal, a föltámadást ígérő hűtőfolyadékkal márvány-keménnyé balzsamozva, az ó-egyiptomi király-holttesteknél bonyolultabb szerves mumifikálással (mert a test lágy szervei itt nincsenek óriás canopus-edényekben) a jövőre bízzák lényüket, mert képzelt hitük a mégis-megmaradásban, fém-őrzőládába fektettetik magukat, annyira félnek az elmúlástól, az érvényes biológiai rothadástól. Ők a testileg föltámadni akaró sors-hűtlenek. A hiú balgák. Ezek az emberek folyékony nitrogénbe süllyesztve, mint öreg ladik a tóba, folyékony nitrogénnel töltött nikkel-ládába merítve, mint frissen csapolt zacskós vért vagy csőüvegbe zárt forró spermát, embrió-kezdeményt jövővé így őriznek. És föltámadni akarnak a mélyhűtés, fagyasztás után. És nem tudják, hogy kiolvadás, visszamelegedés után még rosszabb korhadás vár rájuk: keringési zavar, a vénák gyorsan kitágulnak, az erek permeabi-litása fokozódik, ödémásodás, szövetterület-elhalás lesz. Mert ők a gőg-buták. A modern kuruzslás balgatag álmodozói. Pedig tudniok kellene, hogy nem az élő élet a minden, hanem a Létegész, amelynek természetes és törvényszerű része a halál. A folyamatos múlandóság-lánc. Meghaltál Barátom! És már nem vagy itt, de mégis itt vagy, hiszen a ham-vasztókemence lángjaitól porrá őrölt testmaradékod, bohóc-színes viasz-szoborrá szegényedett és szégyenült tested sárga rózsahamuja itt e ravatal-ládikában, koporsós ravatal-doboz-ban, mint az emberség ékszere. És majd ez emberi kincses-ládát a földbe tesszük. A bolygó-koporsóba. Körötted áttörhetetlen csönd-burok, mint egy fagyott nyálhártya ajtóval bezárt végtelen csigaház. És nem tudjuk, mi van a csönd-bur-kon túl. Én legalább is nem tudom. Hatvan éve töprengek ezen, hogy éposszá legyen. És erre már te sem tudsz válaszolni. Pedig hányszor beszéltem neked erről! Hányszor Ferikém! Egy gyönyörű mesében, az Óz a csodák csodájában van az egyik Don Quijote-hős, a Bádogember, aki mindig arra vágyik, hogy pléh-testében, üresen kongó bádog-mellkasában (ami mint egy középkori sisakos-álarcos-szel-vényes-csatos-csavaros páncélruha, könnyű haláltól védő vasöltözet) emberszív legyen, igazi élő emberszív dobogjon! Lüktető húsrózsa, vérkeringető, hajszáléredénycsipkeháló-zatig vért zuhogtató gyönyörű rózsa, Legszebb rózsa. Rózsa, rózsa, rózsa! Gyönyörű! Neked nem volt szükséged erre a csoda-vágyra. Hisz mellkasodban a legigazibb emberszív dobogott. Ez a szív adta halandó emberséged halhatatlan forróságát nekünk, közöttünk. Pedig ez a szív nem is húsból volt, de aranyból. A hűség legnemesebb erkölcsi anyagából. Jó, türelmes, megértő, segítő, bizalomra-boldog, mosolyos, valóságvégző és valóságvérző, szelíd, tiszta ember voltál Ferenc. A népből, a kétkezi falusiakból jött akarat. Az emberré vált segítő akarat türelme, fegyelme és szenvedélyes szenvedője. És most vége! Jó éjszakát Testvér! Jó éjszakát!

2002-11-19 11:54:00