Miután egész nap ott üldögélt s azért, hogy mozgás igényét kielégítsék készítettek neki a díszítők egy speciális kulcskarikát. Egy kb. 8-10 cm átmérőjű, viszonylag vastag karikára több kisebbet raktak, ezt az eszközt dobálták neki az épület majd negyven méter hosszú keskeny, kőpadlós folyosóján a tűzoltók. A színház rendkívül tűzveszélyes intézmény, ezért a különálló épületekben – nem biztonsági őrök, hanem – tűzoltó őrs tartózkodott. Szerencsére a napi épület-bejáráson túl nem sok feladatuk akadt, így a délelőtti próbák és az előadások közti időben Axi „futtatásával” foglalkoztak, hogy minél nagyobb étvággyal teljesítse éjszakai szolgálatát.

A folyosó a színészbejárót kötötte össze – színpad alatt - az épület másik oldalával. Olyan keskeny volt, hogy két ember, ha találkozott, csak „lapjával” tudott továbbmenni, számos sztori helyszínévé vált. Egy ilyen: A Nemzeti Színház épületében – a nézőtéri büfét leszámítva, ahova a színház dolgozói nem mehettek ki – nem árultak alkoholt. Minden ellenkező híreszteléssel szemben nem volt „divat” az alkoholizálás – nem több, mint az élet más területén. Természetesen előfordul, hogy mégis problémát okozott, olyankor fegyelmi eljárásra került sor. Történetünk idején éppen ez a ritka helyzet állt elő. A faliújságon kipellengérezték az elkövetőt és az igazgató nyomatékosan felhívta a társulat figyelmét a tilalomra. Másnap délután a keskeny folyosón az utca irányából jött egy öltöztető néni és egy letakart pikolós poharat vitt, jött vele szemben Major, látva a poharat megkérdezte, mi van benne. A néni zavarában – és tudva, hogy tilosban jár – azt mondta: teát viszek X.Y. művésznőnek. Az igazgató levette a takarót, megszagolta és kiitta a majdnem tele pohár rumot, majd a kétségbe esett öltöztetőnek azt mondta: tényleg tea volt és tovább ment... Major „sajátságos” figura volt.