Déryné Széppataki Róza 220 éve született
Született 1793. december 24. Jászberényben, elhunyt:1872. szeptember 29. Miskolcon.
Déryné Széppataki Róza, Schenbach a korai magyar színjátszás legendás alakja, a magyar vándorszínészet jelképe. A drámai előadásokon a naiva szerepkört játszotta, az operaszínpadokon elsősorban a szoprán-szólamokat énekelte. Több száz szerep volt repertoárján. Sikerei révén jelentős része volt a magyar színészet elismertetésében és társadalmi pártolásának megszervezésében.
Édesanyja Riedl Nina volt, aki első férje halálát követően férjhez ment, ezúttal egy bécsi születésű patikáriushoz, Josef Schenbach-hoz, aki Jászberénybe telepedett meg, s itt nyitott gyógyszertárat. Ebből a szerelmi házasságból újabb két gyermek született a korábbi hat testvér mellé, ezúttal két leány. Schenbach patikus és Riedl Nina közös gyermekei, Róza és Johanna később a Széppataki nevet használták.
Róza egyre másra "színházasat" játszott pajtásaival, annak ellenére is, hogy maga ilyen előadást még nem látott. Az özvegy patikáriusné számára azonban elgondolkodtató volt leánya színházi iránti vonzalma, és elhatározta, amint megteheti, Pestre küldeti leányát tanulni. Évek teltek el, de a pesti tervből semmi sem lett. Ám ez alatt sok megpróbáltatás érte a családot. Két év alatt három fiát vesztette el özvegy Schenbachné, a patika is egyre kevéssé jövedelmezett, a gondok nőttön-nőttek, mígnem egy nap elérkezett az idő: a patikát el kellett adni. Róza három bátyja már Pest városában tanult mesterséget, hát a kis Rózát is, amikor tizenhat esztendős lett, Pestre küldte anyja tanulni, a család régi barátjához, Rothkrepfékhez.

 
Rothkrepfék révén jutott el színházba is először, mégpedig a Hacker Szálában egy magyar előadást tekintett meg, az a kislány, aki éveken keresztül álmodozott úgy a színházról, hogy tulajdonképpen nem is tudta milyen az. Róza ekkor örökre eljegyezte magát Tháliával. Minden erejével azon volt, hogy nem a nézők közé beülve, hanem, mint színház-csináló működjön itt. Tudatos hajósnak a szél is segít - mondják, amely matrózmondás igazsága ezúttal is érvényre jut. Iskolába járásuk közben megismerkedtek azzal a Lajos nevű kamasz fiúval, aki Láng Ádám, a magyar színtársulat egyik vezető színészének, és rendezőjének a fia volt. Róza elszántsága oda vezetett, hogy egy nap rávette Láng Lajost, juttassa be őt az öltözőbe. Róza bejutott egyszer, többször, de a szikár, sápadt, rekedtes hangú "lyánkát", a kis vakarcsot senki sem vette komolyan. Hiába mondta, hogy színész szeretne lenni.

A komédiások, főleg a magyar-komédiások eléggé rossz hírben álltak a közfelfogás szerint akkoriban. Amikor Schenbachné fülébe jutott az eset nyomban Pestre utazott, hogy "Pest romlott erkölcseiből" kirántsa leányát, és Rózát visszavitte Jászberénybe. Nehéz időszak következett el. Schenbachné hajthatatlan volt, pofonok csattantak, ám a kérlelhetetlen szigor várt hatása alatt sem tört meg Róza színház iránt érzett elszánt vonzalma. Idővel édesanyja belátta, leánya számára megoldás kell találni, mert élete végéig nem élhetnek így. Egy nap a pesti magyar társulattól levél érkezett, amelyben kérték, hogy amennyiben a kislány továbbra is színész szeretne lenni, most kaphatna lehetőséget, amennyiben a szülői belegyezés is megérkezik a gyerekkel. Hosszas tárgyalások kezdődtek, amely során az édesanyja belegyezésével egy éves szerződést írhatott alá Róza a Pest városában működő Nemzeti Játszó Társasággal.

 
Segédszínészként első találkozása a színpaddal keserű csalódást hozott. Több átsírt éjszaka után, az idősebb kolléganő, Murányiné vette pártfogásába a gyereklányt. (Ez időben náluk is lakott) Szerepet tanult vele, színpadi mozgást játszott elő, hogy valamiféle fogalma legyen a színpadi viselkedésről. Tulajdonképpen első színészi képzését is a Murányi házaspártól kapta. 1810. április 8-án került sor első igazi szerepére. Pajkos kis szobalányt alakított Spiess: Egyiptomi út, vagy így fogják az egeret - című vígjátékban. Róza jól tudta rolléjának (szerepének) szövegét, de a fényre nem számított, amely a színpadon várta. A nagy világosság hatására a közönségnek hátat fordítva elhadarta szerepét, úgy, hogy senki mást nem engedett szóhoz jutni. Amikor elérkezett az utolsó mondathoz, súgva kérte a kollégákat, kezdjék a jelenetet előröl, akik egyébként a döbbenettől, no meg Rózától meg sem nagyon tudtak szólalni. Róza ekkor megfordult a közönség felé, és a lehető legtermészetesebb hangon, jól tagoltan, és hangsúlyozva, a párbeszédek szövegeire, figyelve eljátszotta ezúttal jól a szerepét. A közönség többször is megtapsolta Rózát, aki ezt követően több mint harminc éven keresztül szerepelt estéről estére nagy sikereket aratva színpadokon.
A színlapok összeállítása, rendre a jó öreg, Benke József dolga volt. (aki egyébként Benke Róza, azaz Laborfalvi Róza papája volt). Első ízben, amikor Róza neve színlapra került volna, Benke atyus faggatózott, az ifjú jövevény felől.
- Mi a neve kedvesem?
- Schenbach Róza.
No, magyar színlap, és német név? Ki látott már ilyet? Fordítsuk csak magyarra!
A színlapon a nevét azon túl már így nyomtatták ki: Széppataki Róza.

 
Nemzeti Játszó Társaságnál

A Vida László vezetése alatt álló társulat, a pesti Múzeum körúton lévő Hacker-ház emeleti nagytermében működött, amelyet egyébként maga Vida alakíttatott át színjátszásra alkalmassá téve. Majd mindennap volt előadás. A társulat nem volt nagy, de annál erősebb. Tagjai között találni Láng Ádám, Benke József (Laborfalvi Róza apja), Murányi Zsigmond, Murányiné Lefebre Teréz, Sáska János, Sáskáné Koronka Borbála nevét, akikhez egyébként később többen csatlakoztak, mint például Katona József, és Déry István is. Az elnémetesedett Pest csak lassan alakult át nagyvárossá. Az államkincstár által is támogatott pesti német színjátszás mellett a saját költségen működő magyar játszócsoportnak nagy ellenérzésekkel kellett megbirkózni. A szemléletváltásban nagy szerep hárult Széppataki Rózára és kollégáira, kolléganőire egyaránt. Széppataki Róza volt épp az a személy, aki előtt először nyílnak meg a nemesi kúriák és a polgári otthonok ajtajai. Szinte családtagnak számított Fáy Andráséknál, de más nemesi családok, mint a Mérey, a Karacs, a Pető, a Márton família is szívesen fogadta. A német nyelv gazdag irodalma, zenei, és művészi ízlése uralta Pestet is, és bár szomorú, de tény abban az időben a pesti utcákon magyar szót elvétve hallani.

A kis magyar társulat belső életének változásait azonban elnyomta a kor egyik legjelesebb eseménye, megnyílt 1812. február 9-én, a pesti Német Színház. Az akkori Európa egyik legnagyobb és legkorszerűbb színházépülete lett ez a Színház téren (ma Vörösmarty tér), a bécsi Johann Aman tervei és Pollack Mihály, és Hild József kivitelezői közreműködésével felépült impozáns kulturális palota. A színház 3500 fő (!) befogadásra volt alkalmas, bizonyos helyzetekben még ennél több ember is elfért benne. A megnyitó előadáson Kotzebue két színjátékát adták elő, amelyhez a nyitányt, külön erre az alkalomra maga a nagy zeneköltő, Ludwig van Beethowen szerezte. A Német Színház megnyitásának lett egy jó vetülete is, mégpedig, hogy a színházzá átalakult belső várbástyát, az un Rondellát, amelyet eddig a német színészek használtak, megkapták a magyarok. Ritkán akadt olyan szép siker, amely megtöltötte a nézőteret. Az egyik ilyen sikerdarab épp Széppataki Róza személyes színpadi győzelmét hozza meg, szerb tárgyú zenés színdarabban énekelt pattogó szerb dalokat olyan nagy sikerrel, hogy hónapokra megtöltötte a Rondellát nézőkkel. Fordulat állt be a Rondella fenntartásában.

Katona József a pesti egyetemi évei alatt került kapcsolatba a magyar színészekkel. Több darabot fordított, átdolgozott a magyar színjátszók számára. Békési József néven szerződött, mint műkedvelő aktor a társulathoz 1812. január 20-án. A fiatal diák hamar szerelemre lobbant a szépséges színésznő iránt, aki viszont számításba sem nagyon vette. Fennmaradt egy levél históriája melyben monogramját használva írt Katona érzelmeiről Rózához, akinek fogalma sem volt kitől érkezett a levél, mert hogy Katonát, Békési Józsefként tartották számon maguk között is. Fél év múlva derült ki Róza számára, amikor már Déry felesége volt, hogy a visszahúzódó, kissé mogorva kis "Katona Józsi" volt a szerelmes ifjú. Róza asszonyként lobbant szerelemre először igazán. A sors fintora, hogy épp Katona József társaságában jelent meg az ifjú, és Katona mutatta be nagy szerelmét Prepeliczay Samut, aki a Rónay báró családjánál volt akkoriban nevelő. Ez a szerelem, ha nem is volt éppen örökéletű, de tíz ábrándos esztendőt ajándékozott mindkét félnek.

 
I. Ferenc király öccse, József nádor a tervszerű Pest-Budai városrendezések nagy támogatója volt. Az ő elnökletével működött az a Szépítő Bizottmány, amely határozatot hozott 1814-ben, hogy a Rondellát lebontsák, a Hild-féle városrendezési tervnek megfelelően. A városi fejlődés útjában álló katonai építmény azonban a magyar színészet otthona volt. A nagyvárosi fejlődés kezdetén álló Pest szempontjából kedvező döntés, a magyar társulat számára végzetes változást eredményezett. Kultsár 1815 tavaszán megtartott társulati ülésen feloszlatta társulatát. Ezzel immáron másodjára szűnt meg a magyar színészet Pest-Budán, húsz év alatt. 1815 húsvétján keltek útra tizenkét hatalmas ekhós szekéren a színészek, s hagyták el Pest városát, Kultsár javaslatára Eger, Miskolc irányában. Ezzel megkezdődik az az időszak, amelyet a hazai színháztörténet "a vándorlások korának" nevezett el, s amelyet az állandó otthonát vesztett magyar színjátszásnak a városról városra való utazása jellemzett.

A Tündérkastély Magyarországon című vígjátékkal kezdték meg a miskolci működésüket a pesti színészek. Miskolc korábban már vendégül látta a kolozsvári színészeket, de hosszabb időre itt állomásozó társulatként ez volt az első ilyen trupp, amely akkor Benke József és Murányi Zsigmond vezetése alatt állt. Az ország más részeit járó egyéb más társaságokból többen csatlakoztak a miskolciakhoz később, mert Déryné személye és sikere mágnesként vonzotta a nézőket, kollégákat egyaránt. Mellette a teltház, biztos megélhetést jelentett. Déryné kitűnő korrepetitorának köszönhetően, elindult operai műsora. Eleinte dalokat, áriákat, kettősöket énekelt, volt olyan előadó estje, ahol minden énekszámot követően átöltözött, és így megesett, hogy egy este 10-15 gyorsöltözést produkált, amely fokozta népszerűségét. Déryné jövedelmének túlnyomó részét ruhára költötte. Ami azért is szokatlan, mert a vándortársulatoknak általában csekély számú a ruhatára, a költözködési nehézségek miatt. Déryné eléri népszerűségének első nagy zenitjét Miskolcon. Messzi városokból is odautaznak egy-egy előadásra, hogy láthassák őt.

1819-ben hagyta el Miskolcot, s Komárom városában csatlakozott Kilényi társulatához. A telet Komáromban töltötték, majd onnét mentek át tavasszal Pozsonyba, ahol első fellépése (1820. június 25.) Kotzebue Benyovszky című színművében, meghozta egyben első nagy sikerét is, a németműveltségű, bécsi, kifinomult ízlésű, zeneértő közönséggel rendelkező városban. Itt kapta meg élete első szakszerű kritikáját is, függetlenül attól, hogy dicsérik tehetségét, előadói felfogását. Pozsonyból Kilényi társulatával a dunántúli városokat járták, Szombathely, Kőszeg, Zalaegerszeg, Győr, Sopron, Kismarton érintésével. Sopronból Kilényi magával vitte Bécsbe. Két helyre is meghívást nyert. Miskolcra, és Székesfehérvárra. Hogy közelebb legyen szerelméhez, inkább Fehérvárt választotta, s itt kötött életre szóló barátságot a kor nagy tragikájával, Kántornéval. Váratlanul a pesti Német Színháztól kapott felkérést vendégjátékra.

Szobra a Horváth kertben
 
1823-ban elszerződött Erdélybe, pontosabban Kolozsvárra, ahová Székely József, és Udvarhelyi Miklós hívták meg, mint a színház jeles követei. Új színházában egy csapásra minden megváltozott, élete egy új szakasza kezdődött meg. Művészete emelkedőben. A közönség bálványozta, valósággal ünnepelték, virágesővel fogadták, főúri körök versengtek érte. Énekeseket hozatott más társulatokból, karmestert nevelt Joseph Heinisch nevű német muzsikusból, és műkedvelőkből kórust, majd zenekart szervezett, próbált, gyakorolt velük, aminek köszönhetően rövidesen már tizenhat opera szerepelt a Kolozsvári Színház műsorán. Erdélyből. Kassa, Temesvár, Arad, Debrecen, Eger, Szeged városa látta többször is vendégül az együttest. Szegeden találkozott Kilényivel, aki akkor már sógora volt, Róza húga, Johanna férje lett idővel. Déryné Kilényi vezetésével létrehozta a Magyar Operai Társaságot, amelynek tagjai között találni a Kolozsvárról kiugrott több vezető színészt, és énekest, mint például Szerdahelyi, Szentpétery, Udvarhelyi, a kolozsvári operatársulat színe-javát.

A pesti vendégszereplés - pályája csúcsán, 1827.

Kilényi társulatában több város érintését követően a pesti Német Színház színpadát igényelte ki. A hirtelen, a semmiből előkerült magyar operai társulat elsöprő sikerének híre Pesten futótűzként terjedt. Változatos és jól begyakorolt műsorral álltak elő. A sevillai borbély, az Othello, a Don Juan.stb előadások maga mögé kényszeríttették a Német Színház nyugodt mederben folyó életlét. Déryné elérte élete, és művészetének csúcspontját. Grimm a Német Színház igazgatója Dérynének külföldi ösztöndíjról beszélt, Német Színházbeli szerződésről és, hogy félévet tölthetne Olaszországban, meg külföldi vendégszerepléseket helyezett kilátásba, de ő hajthatatlan maradt, mert tudta itthon van rá szükség, bár saját szempontjai szerint biztos sokkal jobb anyagi körülmények közé kerülhetett volna.
” Ej, hagyja ezt Grimm úr! Én megelégszem azon csekély dicsőséggel, mit honomban arattam, de legfőbb oka az, hogy a magyarnak nincs több énekesnője a két hazában, csak én vagyok kezdettől fogva, s meg kell magamat osztanom a két honban. Ha én most kiutaznék, s elhagynám a magyar színészetet, nem lenne több operája se Magyar, se Erdélyországnak, ha csak nem majd száz esztendő múlva. Szegény magyar színészet! Nem, nem hagyom el őket. Hiszen Magyarország szült engem, hát csak maradok magyar énekesnő!" - válaszolta Grimm felkérésére Déryné, 1827 októberében.

A Miskolci Nemzeti Színház udvarán
 
A Pesti Magyar Színház, későbbi nevén Nemzeti Színház társulatát szervezték már akkoriban, amikor Dérynét is megkeresték a tagság ügyében. Dérynét szerződés kötötte Kassához, és 400 forintnyi adóssága volt még a Német Színházbeli szereplések kapcsán, de Földváryék mindent magukra vállaltak, és így a negyvenes évei közepén járó Déryné tagja lehetett az új, megnyíló színháznak. A nyitóelőadáson Vörösmarty Árpád ébredése című darabjában, az egyik dámát alakította. Déryné főképp operai szerepeket vitt a színházban eleinte egyedül, később felfedezettje, és tanítványa a nála jóval fiatalabb és Schodelné Klein Róza, a nagyhírű, külföldet is megjárt énekesnő is csatlakozik az operai előadásokhoz, így Déryné terhei csökkentek. Egy idő múlva megfordultak a dolgok, és Schoedelné vitte a nagyobb szerepterheket, és Déryné már inkább, mint helyettes jött számításba. Helyettesíteni pedig sokszor kellett. Schodelné gyakran jelentett beteget, mondják hiú, indulatos, kötözködő jellem, afféle nehéz színész fajtából való egyéniség, ám Dérynével soha semmi kapcsán össze nem veszett.

1838. március 13-án Bellini Beatrice di Trenda című operáját mutatták be a Nemzeti Színházban, Déryné épp duettet énekelt Schodelnével, amikor híre jött átszakadt a váci töltés, árad a Duna. Az előadás félbeszakadt, és mindenki szaladt haza, menteni, ami menthető. Déryné is hazafutott, de házából már nem tudott kijönni. Az emeleti ablakból rettegve remélte megmentését napokon keresztül. Étlen szomjan, a hűvös tavaszi áradástól pedig áthűlten dideregve várta sorsának jobbrafordulását. A baj elmúltával derült ki, hogy az árvíznek Dérynére nézve katasztrofális következménye lett. Áthűlése során úgy berekedt, hogy hónapokig egyetlen hang sem jött ki a torkán. Lassan és csak fokozatosan tért vissza hangja, de régi fényét, tiszta csengését már soha többé nem érte el. Megjelentek az első Dérynét bíráló írások a sajtó hasábjain is. Vörösmarty elismerte ugyan kiválóságát, de bírálta játékának idegenszerűségét, és negédes mivoltát. Bajza a "keresett naivságot" vetette szemére, és a rég letűnt színjátszói stílus utolsó képviselőihez sorolta őt. Déryné úgy érezte az intrikák, a vele szemben megmutatkozó szeretetlenség, mind abba az irányba mutatott, hogy kívánatossá legyen számára elhagyni a Nemzeti Színház társulatát.

Lakóháza Diósgyőben
 
1847-es év végén csöndben visszavonult a színpadtól. Nem búcsúztatták nagy hírveréssel, talán észre sem vették. Köszönő szó sem kísérte. Déryné még csak ötvennégy éves volt akkor. Visszavonulásában volt némi sértődöttség, némi büszkeség, de jelentős bölcsesség is. Színészi képességei még a régiek, de hangja romlását nem tudta kivédeni. Legfőbb érv önmaga számára is amely a visszavonulása mellett szólt, a színészi játék stílusa volt, amely felett valóban eljárt az idő. Prózában Laborfalvi Róza operában Hollósi Kornélia voltak olyan vetélytársai, akikkel már nem vehette fel a versenyt, és ezzel ő teljes mértékben tisztában volt. Nem is versengésről volt szó akkor, hanem fiatalságuk és képzettségük mellett, egy új, realisztikusabb színjátszó stílust képviseltek, amely a megváltozott közönségízlésnek jobban megfelelt.
Korábban már egyszer véletlenül Balatonfüreden összetalálkozott el nem vált férjével, Déry Istvánnal, aki akkor 1838 táján, hívta, jöjjön vele vidéki kúriájába, és éljen ott vele. Déryné pályája csúcsán akkor a színházat választotta. Most pályája befejeztével ismét összetalálkozta, ám ezúttal talán a magánytól való félelmében összebékült férjével, és a múltra fátylat borítva együtt éltek ezek után, kezdetben Tarcalon.
Később átköltözött Diósgyőrbe, ahol férjének volt háza. 1862-ben eltemette férjét, majd Diósgyőrből Miskolcra költözött húgához, özvegy Kilényi Dávidnéhoz. Jóformán húga kegyelemkenyerén élt, nagy szegénységben.

Húsz évvel visszavonulását követően, 1868-ban keresztfia, Egressy Ákos, amikor Miskolcra érkezett vendégszerepelni felkérte lépjen fel vele, működjön közre jutalomjátékán. Ölbe vitték fel a színpadra, ahol 75 évesen eljátszotta élete utolsó szerepét, egy apáca fejedelemasszonyt. A szemtanúk szerint nagy lelkesedéssel formálta szerepét, és játékával mindenkit csodálatba ejtett. A színpadi varázslat után ismét jöttek a szegényes hétköznapok. Egy napon megismerkedett Egervári Emiliával, akit őszintén megdöbbent Déryné életkörülményei láttán. Egervári nyomban tollat ragadott, és számos helyre írt kérelmező levelet, amelyben kérte Déryné megsegélyezését. Visszhangra a pesti Egyetemi Könyvtár tisztviselőjénél Egervári P. Ödön drámaíró, és újságírónál talált a nővére híradása. Egervári P. Ödön kijárta, hogy a Nemzeti Színház évi százhúsz forint segélyt nyomban utaljon ki, a színház un. Radnótfáy-alapjából. Prielle Kornélia pedig kolozsvári vendégszereplésének bevételéből küld számára haladéktalanul hetvenkét forintot. A segély jókor érkezett, a beteg Déryné, így tudott vásárolni gyógyszert.

A segélyezés kapcsán hálával gondolt Egervári Potemkin Ödönre Déryné, s hálája jeléül, mást adni nem tudhatott, saját élettörténetének papírra vetését ígérte meg. Nem csak megígérte, hanem a hatalmas munkához nyomban hozzá is fogott, és ezzel elkezdődött a harca az elmúlással. Hetvenhat éves, lábai dagadtak, járni nehezen bír, írni csak világosban tud, az ablakhoz tolt asztalán. Télen rövidebb ideig, tavaszon, s nyáron hosszabban. Három évig írta szünet nélkül emlékezéseit, s küldte hatalmas csomagokban jótevőjének. Szinte elképesztő a mű terjedelme. Bayer József később három kötetben adta ki, s nyomtatásban így is meghaladta az ezer oldalt.
Déryné Emlékezései-ben a színészet múló művészetének állított olyan irodalmi emléket, amely egy másfajta halhatatlanságot is biztosított neki. Az Emlékezések - tartja Staud Géza - méltó befejezése egy olyan nagyszerű életútnak, amelynek értelme a nemzeti gondolat terjesztése, a magyar operajátszás megteremtése és a színjátszás minőségének elismertetése volt.
Déryné visszaemlékezései gyerekkorától fogva sikerei csúcsáig, annak némi leáldozásáig tartanak, és az 1840-es évvel zárult.

"(.) Csak még arra kérem az Istent egy kis időért, míg bevégezhetem elkezdett munkámat. Sietek." Aztán néhány hónap múlva némi belenyugvással így írt:
"Az én gyertyám nemsokára leég, nem tudhatom mely napon alszik ki, és én nem írhatok többé. Lehet, hogy ez az utolsó csomag, mit küldhetek. Pedig még sok volna hátra, mert hiszen eddig virító mezőkön járdaltam, még ezután lépnék a levele hullatott tövisekre. De legyen úgy, miként az odafönt az én jó Atyám intézi sorsomat.
(.) ha csakugyan bekövetkeznék az esemény, akkor egészítse ki, ahogy lehet, csak arról győzze meg a világot, hogy nem hiányvetésből írtam, hanem felszólítások után".
Néhány nappal, az utolsó elküldött csomag feladását követően hetvenkilenc esztendős korában csöndben elaludt. Levelében emlegetett felszólítása hamarost, 1872. szeptember 29-én történt meg. Egyszerű tölgyfakoporsóban temették el a miskolci szegények temetőjében, a Szent Anna sírkertben. Néhány szomszéd, és ismerős kísérte utolsó útjára. A gyászünnepély alkalmával a legnagyobb magyar színésznő Jászai mari üzenetét olvasták föl:

"Déryné sírján!
Boldog ifjú elődeink! Akiket színészetünk napjának szép hajnalsugara vezetett! Akik lépésről lépésre hódítottátok meg nekünk - hazánkban - a magyar színpadot és minden talpalatnyi térnek ujjongva örvendtetek! Hálával nézünk föl hozzátok, akik nekünk ösvényt tiportatok és kész otthont építettetek.
Mi maiak, majdnem szülői gyöngédséggel szeretünk benneteket, rajongó, gyermeklelkű elődeink, mintha nem is őseink, inkább gyermekeink volnátok, lángoló lelkesedésekkel, ujjongó diadalkiáltásokkal!
Mintha mi volnánk az öregebbek, akik pályánk alkonyát éljük. Mintha - Isten őrizz - nekünk kellene azt bevégeznünk! - Mert nem látjuk mögöttünk utunk folytatását. Egészen más valami az, ami nyomunkba jön, mint amik Ideáljaink voltak. Ti boldog ifjú rajongók! Akiket nem érintett a cinizmus mindent megölő penésze, jertek, segítsetek tovább bennünket, vezessétek az elöregedett színészeket a rászakadt sötétségben, melyben az Ideál nem világít többé.
Az élet kérlelhetetlenné vált.
Letörli az új generáció lelkéről a naivitás gyönyörű hímporát, mely nélkül a mi pályánk sivár üzletté laposodik"

Lakóháza Miskolcon
 
Szakirodalom:

Karcsay Kulcsár István: Így élt Déryné. [Életrajz.] - Móra Könyvkiadó, Budapest 1978.
Enyedi Sándor: Déryné erdélyi színpadokon - Bukarest, 1975.
Hermann Gusztáv: Déryné Székelyudvarhelyt - Hargita, Kalendárium, 1971. /161-162 l.
Staud Géza: Déryné - Nagy magyar színészek (1957)
Szentimrei Jenő: Harc az állandó színházért Marosvásárhelyen -
Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Marosvásárhely, 1957. 56.l.
Bayer József: Déryné levelei (sajtó alá rendezte Staud Géza) - Budapest, 1944.
Káli Nagy Lázár: Az erdélyi magyar színészet hőskora - Kolozsvár, 1939.
Orbán László: Adalékok a brassói magyar színészet történetéhez - Minerva, Kolozsvár, 1939.
Vita Zsigmond: Kiegészítések a nagyenyedi színészet kérdéséhez - Enyedi Hírlap, 1938. jan. 23.
Balkányi E.: Déryné (1937)
Fodor István: Déryné Marosvásárhelyen - Marosvásárhely, 1935.
Váradi Antal: Dérynéről - Az Újság, 1908. I. 25 / 22. sz.
Prielle Kornélia: Déryné - Budapesti hírlap, 1906. III. 17 / 75. sz.
Egressy Ákos: pályám emlékeiből - Magyarország, 1904. VII. 2 / 157. sz.
Mihályfi Imre: Egy régi ház története - Szamosújvári Közlöny, 1904. XI. 20.
Barabás Miklós: Emlékiratai - Olcsó Könyvtár (1255-1258), Budapest, 1902.
Naményi Lajos: Déryné a hanyatlás éveiben - Magyar Közélet, 1902. VI. 15 - 285-292. l.
Naményi Lajos: Déryné visszavonulása a színészettől - Vasárnapi Újság, 1902. VI. 29 / 26. sz.
Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története - Kolozsvár, 1897. 305.l.
Karacs Teréz: A régi magyar színészetről - Arad, 1888.
Nagy Sándor: A váradi színészet története (1799-1884) - Nagyvárad, 1884.
Szabó Krisztina: Visszaemlékezések (magyar színészek életrajzai) - Kassa, 1883.
Szinnyei József: A komáromi színészet története - Komárom, 1881.
Szilágyi Pál: Egy nagyapó regéi unokáinak - Nefelejcs, 1859.
Szilágyi Pál: beszélyek és firkák - Pest, 1854.
Göde István: Színfüzér, mint nyugdíj - Kolozsvár, 1846.

[ Takács István - (szineszkonyvtar.hu) ] 2013-12-24 00:02:00