Születésnapi levél - Zalán Tibornak
Azt is mesélik róla, hogy szereti a Tiszát. Hogy a legszelídebb ember. Hogy a legjobb barát. Hogy puszta kézzel megfogja a vadat. Hogy oroszórán Pink Floydot hallgatott a diákjaival. Azt is mesélik róla, hogy megragadja egy lepke haláltusája. És hogy csak most fogja megírni a legszebb verseket. Hogy majd most áll neki. 59 évesen! (Balogh Robitól)
Ölellek

ZT-nek!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiúcska, elnevezték Tibornak. Térült-fordult és kiszaladt a keze alól egy vers. Elég volt bukfencet hánynia, s ciklusok szaladtak szerte tova.

Egyszer a mi Tiborunk virágos jókedvében nevet változtatott. Elnevezte magát Zalánnak és ha egyszer ő kitalál valamit, akkor annak úgy kell lennie, attól fogva mindenki úgy is hívta őt, hogy Zalán.

Ez a Tibor csak kamaszkoráig öregedett, utána csak úgy tessék lássék, az illendőség szerint külsőleg, hogy ne bántson meg másokat, hogy ne sértse az irigyeket, meg a gonoszokat, hogy a lányai apát lássanak benne... Tibor mégis megmaradt kamasznak. Azt is mesélik róla, hogy kollégista korában kihajított egy hűtőt az ablakon. És szerkesztő korában megevett hetvenhét magyar költőt, harminchárom prózistát és tizenegy drámaírót. Pár évvel később hét színigazgatót, három minisztert vacsorázott, amikor azok rosszra gondoltak, de a miniszterektől elcsapta a gyomrát, s azóta nem foglalkozik politikával.

 
Mesélik Zalánról, hogy egyszer olyan szigorú szerkesztő volt, hogy előszobáztatta a többi költőket. Mesélik azt is Zalánról, hogy a keblére ölelte a fiatal költőket – mert azt senki nem tudta, hogy ő is egy fiatal költő, csak jól leplezi magát, úgy tesz, mintha öregedne, direkt őszre festi rőt szakállát, csigás haját, s inge alá kispárnát dug, hogy pocakosnak lássék.

Azt is mesélik Zalánról, hogy egyszer, mikor egy öregasszony az utcán egy üveg bort akart neki eladni, hogy gyógyszert tudjon venni, ő megvette az asszony mindkét üvegét. A következő sarkon meghúzta a flaskát és egy ücsörgő hajléktalannak adta.

Azt is mesélik Zalánról, hogy egyszer, amikor elromlott a számítógépének a monitora, vakon írta a verseit. A rosszakarói szerint a legjobb verseit akkor írta. Mikor egyszer ez a fülébe jutott és édes mosollyal gondolt az esti vörösborra.

Azt is mesélik Zalánról, hogy egyszer jókedvében megivott hét hordónyit az élet vizéből (gael nyelven: uisge beatha), s csak azért nem részegedett meg soha, mert a lányaira gondolt, s hogy vasalnia kell, aztán két darabot megírni, és két mesekönyvet, és három verseskötetet másnap reggelig befejezni, mert aztán egy lányiskolába kell sietnie tanítani, utána színházba menni és újra kortyolni az élet vizéből…

Azt is mesélik Zalánról, hogy nem szerette soha, ha elnök úrnak hívták, ha szerkesztőnek, ha költőnek, ha művész úrnak, s azt végképp nem, ha lekenyerezték. Nem szerette, ha szerepekbe kényszerítették, nem szerette, ha túl sok az ideje, folyton rohant, folyton ténykedett, egész addig, míg egyszer vásárolt négy zacskó apró szeget, s amikor hazavitte, kibontotta, egymás mellé tett négy darabot, s gyönyörködve nézegette, hogy egyik sem ugyanakkora. Milyen egyszerű dolog, s milyen csoda.

Azt is mesélik Zalánról, hogy néhány évente megjelenik a lakásán egy furcsa kis ember, aki darabokat présel ki belőle. A világ legjobb darabjait. Hol egy rettentő görög vitézről, hol egy szekérről szólnak, ahol valaki elüvölti magát, hogy megvakultam! És a kis ember, ha újra eljő, úgy ötévenként, újra megszorongatja jó Zalánunkat, s újabb darab indul el majd a sötétből a fénybe.

Azt is mesélik, hogy amikor Zalán erotikus szövegeket ír, azoknak sosincs valóságalapjuk. És azt is mesélik, hiába mondogatja, hogy fikció, fikció, senki nem hisz neki, mert mindenki másra gondol. Fickni jó?

Azt is mesélik, hogy már sok szép színésznövendék, iskolányi nővérkék epedeztek el Zalánért hiába, foglalták imába vörös haját, bársonyos szakállát, s mosolyát, ő nem engedett a sok ármány nőszemélynek.

Azt is mesélik Zalánról, hogy legjobban akkor tud gondolkodni, amikor az utcán sétál egymaga. Olyankor írja legszebb verseit. Olyankor sosem morcos, sosem játszik lassúdad halált.

Azt is mesélik Zalánról, hogy egyszer kifogta azt a halat, ami a világ oszlopait tartotta. De mikor rájött, hogy ki is akadt a horgára, visszadobta, s így szólt: Eridj, te sneci! Állítólag ugyanezt mondja, ha kritikát olvas a könyveiről. Eridj, te sneci!

Azt is mesélik, hogy Zalán olyan romantikus, hogy mikor találkozott Salvador Dalival, az úgy elcsodálkozott, hogy előbb csak nyökögni tudott, majd annyit mondott, hogy íme, egy rinocérosz! Ekkor Tibor arra ragadtatta magát – méghogy ő rinocérosz lenne, kis forgó szemekkel, vastag bőrrel, nagy tülökkel az orrán –, hogy felfelé csavarta Dali bajszát, akinek ez úgy megtetszett, hogy aztán is úgy hordta.

Azt is mesélik róla, hogy szereti a Tiszát. Hogy a legszelídebb ember. Hogy a legjobb barát. Hogy puszta kézzel megfogja a vadat. Hogy oroszórán Pink Floydot hallgatott a diákjaival. Azt is mesélik róla, hogy megragadja egy lepke haláltusája. És hogy csak most fogja megírni a legszebb verseket. Hogy majd most áll neki. 59 évesen!

Boldog születésnapot kívánok!

Ölel:

Balogh Robi

2013-08-26 23:08:00