Lévai Katalin - Anyám évszázada
Halhatatlan szerelem a történelem forgatagában
Lévai Katalin legújabb regénye életrajzi ihletésű elbeszélés, amelyből megismerhetjük a 20. század történelmét és egy múlhatatlan nagy szerelem történetét. Az Anyám évszázada a múlt század fordulóján Budapesten letelepedett szerb család kivételes tehetségű lányának, Zoricának szívet melengető, fordulatokban bővelkedő, olykor megrázó élettörténetét meséli el. (Alexandra Kiadó)
 
Zorica kislány korától mámoros örömmel olvassa a szerb és a magyar meséket, egyszerre él gazdag fantáziavilágban és a valóságban. Forradalmak, háborúk, nemzetiségi összetűzések, politikai kataklizmák és személyes sorstragédiák közepette regényes módon válik íróvá. Őseitől örökölt nyakassággal keresi a saját útját és szerepét, s mindeközben megismeri a szerelmet, a szexualitást, az erőszakot és a szenvedélyt.

Korszak és erőszak

(Beszélgetés Lévai Katalinnal)

Hetedik könyve az Anyám évszázada, amelyből a Könyvjelző olvasói már kaphattak ízelítőt, most került a boltokba. Azt mondja, a múltba néző regényt az édesanyja miatt érezte fontosnak megírni. „Egész életében beszélt az imádott szüleiről: így lettem én ilyen hűséges a múlthoz” – utal a könyvön átsütő személyességre. Lévai Katalint az összetartó családról és egy széttartó évszázadról kérdeztük, a budapesti belvárosban, a szerb templom kertjében. Figurái, történetei egyértelműen egy könyv szereplői, fordulatai, ám az olvasó végig érzi azt a személyességet, amely egy családtörténet elmesélésekor nyilvánvaló.

Régóta érlelődött bennem, hogy meg kell írnom ezt a könyvet, és most sikerült abba a mélységbe eljutnom, ahonnan az írónak felszínre kell hoznia a történetét. Ez a környék, ahol vagyunk, az őshazám – itt születtem, a Veres Pálné utca 18.- ban, a templom mellett két házzal. A családom anyai ága szerb. Sajnos nem ismertem a nagyszüleimet, mert nagymamám harmincnyolcban, nagypapám negyvenegyben meghalt. Ez a nagy szerb család fantasztikus egységben élt, ami nem azt jelentette, hogy ne lettek volna időnként konfliktusok, heves viták, de elképesztően összetartottak. Ilyen ez a templom is: egy közösség egymásra találásának és összetartozásának szimbóluma – sokkal inkább a pesti szerb kolónia találkozási helye, semmint egy vallási szertartásé.

Nem ismerte a nagyszüleit, de ír róluk és arról a korszakról, amikor ők éltek. Hogyan fogott neki?

Csak annyit tudtam elbeszélésekből, hogy egy kis bácskai faluból jöttek fel a múlt századforduló környékén. Amikor írni kezdtem, utánajártam, hozzáolvastam, felkerestem a helyszíneket. A történelmi ismereteimből, saját személyes emlékeimből és a fantáziámból építettem újra nagyszüleim életét. Megrázó élmény volt belebújni írás közben abba a korba.

Van a családregény műfajban ideáltípusa?

A Buddenbrook ház. Fel nem foghatom, hogy huszonnégy éves korára honnan tudhatott Thomas Mann ennyit családról, társadalomról, egy adott korszakról.

A regényből úgy érzem, hogy a Pestre vándorolt szerb kisebbségi közegben a nők helyzete, szerepe jelentősebb volt, mint akkoriban a többségi társadalomban.

A nagyapámban volt annyi bátorság, hogy mindent hátrahagyva a feleségével Budapestre költözzön; abba a bámulatosan gyorsan fejlődő nagyvárosba, ahol oly sokan reméltek biztos megélhetést. A város közepén élő szerb kisebbségben megtalálta a helyét, és tíz év alatt, egy neves Váci utcai fodrászüzletet működtetve köztiszteletben álló polgár lett. A család több tagja ugyancsak beilleszkedett: egyik testvére cipészüzletet vitt a Váci utcában, a nagynéném családjának pedig cukrászdája volt. A polgárosodott pesti szerb közösségben a nőknek valóban kitüntetett szerep jutott. Persze akkoriban még megvolt a tradicionális szerepük, tehát a gyerekekkel és a háztartással foglalkoztak, ám a nagyszüleim a három fiúk után, akik felnőve kereskedők lettek, a legkisebb gyermeküket, a lányukat már taníttatták. A mamám a háború után le is doktorált. Magyarországon nőként az elsők között.

Magyarán a második világháború előtt még a pesti szerb közösségben sem volt különösen más helyzete a nőknek.

A férfiak társadalmi mozgástere sokkal nagyobb volt akkoriban, mint a nőké. Ugyanakkor Milenának, aki a regényben a nagymamám generációjának nőfigurája, nem véletlenül volt fontos, hogy Zoricát, a lányát taníttassa. Milena gondolkodásában, mentalitásában már szabad nő volt, igyekezett a lányának megadni azt a lehetőséget, hogy a társadalmi színtérre is ki tudjon lépni. Az én generációmban pedig már nem volt kérdés, hogy a lányoknak is tanulni kell, és ugyanolyan szakmai karrier vár rájuk, mint a férfiakra: a nővérem és én ebben nőttünk fel. A regényben végigviszem, hogyan ment végbe a nők emancipációja. Azonban Zorica személyisége még ellentmondásos: hiába teljesedik ki a pályáján sikert és elismertséget elérve, soha nem tud szabadulni attól a szláv női alázatosságtól, amire nevelték. Az int ellektuálisszabadsága mellett hagyományos a férfiakhoz való viszonya. Úgy gondolom, ez a figura a hu- szadik századi kelet-európai nő szintézise, azt is mondhatnám, archetípusa.

2012-11-20 14:02:00