BÉKÉSI GYULA
BÉKÉSI GYULA

 

 

Őszi temetés

 

 

Harangoznak, harangoznak;

hangja bong a kongó bronznak…

Ősz az égen, ősz a fákon.

Erdő rokkan. Egy út végén:

lombhullásban – röghullás van…

S dobban, koppan, döng, dörömböl

zord koporsón kapa-ásó-

zuhantotta fekete föld.

Sír ősz-látta remete-zöld. –

Minden élők égi mása,

minden holtak síri társa,

kit vertél meg elmúlással?!

– Héri Terit kísérték ki;

néki terít most az égi

semmin asztalt a szent… „Nincsen”…

– zúg át lelkek hite-roncsán. –

S harangoznak, harangoznak;

s száll ökörnyál csonka ágra

őszi géznek; orsón pörög,

gyönggyel pereg mennydörgések

rezzenete: züm-züm-élet…

S levél pírreg tollnak, csontnak.

Márvány-csöndnek csillag csönget

csöndes estet; s elköszönnek

egymástól a papi stóla

köré sápadt ember-arcok;

s gyepen száradt virágokon,

holt gallyakon „roppog”-nak el

botló lábak… S szél énekel…

„Méne tekel…” – belül hallom;

s száll a világ (rezge ballon);

remegteti: Fény és Dallam.

(1982)

„Őszölő” magyar dünnyögése

 

 

Öregszem.

Tarisznyám:

jó-öreg-szegen.

Kenyerem rosszát

meg se is szegem.

Elél e lélek

jó avar-szagon!

Így a halálom is:

élőként megszokom…

 

Ülök? vagy fekszem? –

varnyút sem zavar;

tülök-rekedten

bömböl az avar;

s mocsárba lőtten,

lélekfeszítőn

jelenül előttem

jobbágy ős-szülőm;

s minden ivadékom

eljár most elém;

köztük egy illékony

Másvilági Lény…

Jövendő-sűrülmény?

mosti „mostalék”

múlti maradékom?

– tudja már az Ég…!

 

Deret virágzik

árokpart, mező. –

„Csak ami látszik,

az temetkező”,

dünnyögi a Bölcs, ki

nagyritkán ha szól

vert emberi homlok

mennyboltja alól.

(1986)

2002-09-28 17:10:00