Az Ideális Egyén
Milyen az ideális nő? Hát az ideális férfi? Azt hiszem, két olyan kérdéssel állunk szemben, amire nem lehet egyértelműen válaszolni. L.a. Raeven a Ludwig Múzeumban
Kinek ilyen, kinek olyan a szép, az esztétikus, a gusztusos. De azt nem tagadhatjuk, hogy vannak bizonyos bevett, általánosan elfogadott kitételek, amik igazak a koronként változó ideálra.
Egy nőnek legyen melle. Ha kicsi is, de azért látható és formás. Legyen ívelt alakja. Legyen benne valami, a másik nemtől különböző gömbölyű.
A férfi pedig – legyen bár vékony, vagy legyen bár izompacsirta – ne nélkülözze a férfiasságot. Teszem azt fedjék a testét izmok.
Nem a modellekre utalok egyébként – a hétköznapi esztétikum szintjén figyelek, csak úgy, mint a két kiállító művész, az L.a. Raeven ikerpár is. Nekik is megvannak ugyan a kérdéseik a témában, bár egész jelenlétükkel azt sugározzák, mint amit már egy amsterdami projectjükben is paraméterként megadtak: az Ideális Egyén olyan, mint ők.

Milyenek ők? Első ránézésre betegnek tűnnek, bárki kapásból kiadná a diagnózist: anorexia. Pedig nem azok, élesen tiltakoznak még a feltételezés ellen is.
Külalakjukat maguk választották, és szigorú orvosi ellenőrzés mellett vigyáznak arra, nehogy akár egy grammot is gyarapodjanak.
Kérésemre felsorolták előző napi menüjüket, ami azért nem tűnt olyan kevésnek, még bor is belefért. Nem drogosok - annak is szokták nézni őket - sőt, semmiféle tudatmódosító szerrel nem élnek.
A fotózásnál kértem, vegyék le bő pulóverüket, látszódjék csonttá fogyott karjuk. Vonakodva teljesítették kívánságom, mondván, ők nem vetkőznek, ami ellentétben áll azzal (szerintem), hogy az egész testük műalkotás. Mindenesetre hihetetlenül vékonyak, amit a magasságuk még ki is emel. Zörgő csontok, átütő erek. E látvány mellett nem hagyhattam ki a szexuális életükre vonatkozó kérdéseket sem.
Elsőként persze azt szögezték le, hogy minden munkájuk nélkülözi a szexualitást, majd legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy nem leszbikusok, bár elmesélésük szerint nehezen teremtenek kapcsolatokat. Család és gyerekek tervbe sincsenek véve.

 

Pedig már nem olyan nagyon fiatalok. Kislányos külsejüknek ellentmond kissé a születési dátum: 1971. Gyerekkorukban együtt nevelkedtek, és mint oly sok ikerpár esetében az anyuka egyformán öltöztette őket.
Mikor felnőttek, úgy határoztak, különválnak útjaik. Egyikük egy divattervezőként, a másikuk kórházi ápolónőként kereste a kenyerét, mígnem 1999-ben nekiláttak közös munkáiknak, mely a világhír felé vitte őket. Ma már a legnevesebb kiállítóhelyeken mutatják be magukat és műveiket, nem kis visszhangot kiváltva.

Most pedig itt egy tárlat, ahol a művészek érdekesebbek, mint maga a létrehozott mű. Ha nem állna ott ez a két árnyékszerű lény az alkotás hátterében, a produkció nem sokat nyújtana a szemlélődőnek. Nem véletlen, hogy a kiállításhoz készült szóróanyag is inkább velük foglalkozik, a vetítést pedig elintézi néhány rövidke mondattal: “…az Amszterdamban élő ikerpár – nagy feltűnést keltő akióihoz és projectjeihez hasonlóan – egy, speciálisan a Ludwig Múzeumbeli kiállításra, Budapesten készülő munkájukat mutatja be.
(…) A budapesti videó a balett világába vezet, az ideális táncosnőalkat bemutatásával.” A kis.terem berendezése valóban puritán: két projector, mellyel a csupasz falra vetítik a filmet. Két kislányt láthatunk tánc közben, mintha ők is ikrek lennének. Vékonyak, légiesek, gyermekiek, mint ahogy azt a balerináktól megszoktuk.
A kép pasztell színekben úszik, a két lány jól begyakorolt szinkronmozgást végez. Vég nélkül. A befogadó mindössze ennyit lát, és közben feltehetően elgondolkodik: ugyan már, mi lehet ez? Ám hogy a töprengés egyáltalán beinduljon, vagy az érdeklődést megbizsergesse, nem árt feltenni magunknak az L.A. Raeven által sugallt kérdéseket.

Rendellenes-e az eképpen megformált testalkat? Csak az aktuális divat sugározza felénk, miben gyönyörködünk? Jogunk van-e az önpusztításhoz? Nézzük hosszan a pergő képeket (a tárlat otóber 20.-ig látható) és talán megszületnek közben saját válaszaink.

[ Karafiáth Orsolya ] 2002-09-26 15:37:00