„Művészeti recesszió” a budapesti Katona József Színházban
avagy „de hol van a tavalyi hó?”…
A Katona József Színházban és annak Kamrájában sok emlékezetes előadásnak lehettem már lelkes nézője. Láthattam klasszikus és kortárs darabokat, kedvemre válogathattam jobbnál jobb produkciók között, és most éppen ezért vagyok zavarban, mert amiket mostanában láttam, azok többnyire köszönő viszonyban sincsenek azzal a színházzal, amely hosszú évekig meghatározó „szentélye” volt a budapesti teátrumoknak amúgy szegényes és néha már elviselhetetlenül unalmas, középszerű „repertoártrafikjaival” szemben.
Ég és Föld… így jellemezhetném legjobban az elmúlt időszak - esetenként a jelenlegi – „katonás produkciói” és a többi színház „tákolmányai”(a „futottak még kategóriát” most nem is említem…) közötti „zongorázható” különbséget (tisztelet a kivételnek… nem sok volt/van).

Remek darabválasztások, kitűnő SZÍNMŰVÉSZEK(!), kiváló rendezők, tervezők és valódi, hiteles produkciók. Mindez alapkövetelmény volt a nagyszínház és a Kamra szinte minden bemutatójával kapcsolatban. És szinte mindig maximálisan teljesítették a legmerészebbnek tűnő elképzeléseket is.

 

Az utóbbi években azonban a produkciók nagy része kezdett „felolvasó színházi” jelleget ölteni. Zsótér Sándor Csongor és Tündéje („fedje a feledés jótékony homálya”) a Kamrában végigülhetetlen „szenvedés (em) történetként” maradt meg emlékezetemben. Ez a „csak ülünk és mesélünk…” (Vitraytól tanulhattak volna, ha már ezt a műfajt választották) annak az időszámításnak a kezdete, amikortól aztán jöttek a következő „megpróbáltatások”. Mert a „trendnek” meg kell felelni, ugye?… Sajnos ez mindig nagyon nagy veszélyt jelentett és jelent a rendezők számára. Még szerencse, hogy maradtak olyanok, akik nem ezt az utat választották, és mostanság se ezt követik. Egyre kockázatosabbá vált ugyan, de azért mégiscsak érdemes néhanapján elmenni a Katonába; újra bizalmat szavazni – „a lónak négy lába van, mégis megbotlik” – alapon.

 

Aztán jött a Macbeth Zsámbéki Gábor „rendezésében”(?!), és …aznap este már azt is megbántam, hogy helyette nem egy amerikai pszicho thrillert néztem meg a sok közül, mert azokban legalább „hús-vér” karakterek láthatók, és a statiszták is nagyszerűek…

Igaz ugyan, hogy a „waltdisney” sok esetben uralja a terepet, de legalább még a legrosszabb „kasszasiker” esetében is érdemes figyelni. Láthatunk igazi színészi teljesítményeket, átélhetünk valódi izgalmakat.

A Macbeth szánalmasan „vérszegény” előadásában még legnagyobb sajnálatomra Lady Macbeth-ként (az általam egyébként nagyra becsült!) Fullajtár Andrea még annak halovány árnyékát se közelítette meg, nagy csalódást okozott. De mit tehet egy színész NŐ, amikor a rendező elolvastatja/felolvastatja vele a szerepet, ahelyett, hogy hagyná „zsigerből” eljátszani.

Félreértések elkerülése végett tisztázandó: nem a „vértocsogás” hiányzott, abból azért kaptunk, hanem a statikus szöveg (fel) mondás álmosította el a mellettem ülő fiatalembert is, aki bele is szunnyadt rendesen az andalítóan deklamáló sorokba. Irigyeltem, legalább ő kipihente magát… De a felolvasó színházak jegyárai jóval kevesebbe kerülnek; lehet, hogy ezt még nem tudta, ideje lenne felvilágosítani, mert ébernek kell lenni: „recesszió van”, bent és kint egyaránt. Nem tudom, hogy melyik a rosszabb…

Feszengés a nézőtéren, gyenge taps az előadás végén, és jó páran már a szünetben távoztak. Igazuk volt. A ruhatárosok körében némi remény a kabátok fogytán (lehet, hogy ma hamarabb lehet hazamenni?), de nem… csalódás számukra is… az ott maradottak közül pedig a végére sokak nemcsak azt bánták meg, hogy nem mentek el „félidőben”, de azt is, hogy egyáltalán eljöttek.

 

A másik - ugyancsak a nagyszínházban látott- előadást már csak említeni is félve merem, mert bizonyára sokaknak nagy élvezetet jelentett Máté Gábor Kétfejű fenevad rendezése... Nekem semmitmondóan üres és közhelyektől burjánzó próbálkozás maradt, nem több. Értékelhetetlen színészi alakítás (ok), mert egy mankóval játszó színészhez történő viszonyulás (ok) egészen más (ok), mint… de ezt remélem, hogy nem kell elmagyaráznom.

Az egyik próbán történt szerencsétlen balesetről valóban senki nem tehet, de az (ok)nak, akik engedték a bemutatót, az(ok)nak tisztában kellett volna lenni az említettekkel, az (ok) és (okoz)ati összefüggésrendszerrel és annak következményeivel.

Természetesen meg lehet engem-mint nézőt- arra kérni, hogy felejtsem el ezt a helyzetet, tegyek úgy, mintha nem is lenne mankója hősünknek.

De ez olyan, mintha azt várnák el tőlem, hogy úgy ússzak a Lukács üres medencéjében, mintha vízzel lenne tele, és még zokszó nélkül fizessek is ezért…mert igazán meg kellene értenem, hogy ilyen csekélység nem képezheti a belépő árának visszatérítését.

Az előadás ugyanilyen monetáris - merkantilista szempontok miatt nem maradhat (ott) el, hiszen elmondták: sőt! a rendező saját maga állt ki a közönség elé, és adta elő prológ gyanánt, hogy milyen nehéz a helyzet… Nekünk ezek után könnyes szemmel kellett volna meghatódva végignézni az előadást?

„Olvasni otthon is tudok”- mondta egy dramaturg barátom. Igaza van, igazat kell adnom neki. Azt is megértem, hogy mostanában egyre kevesebbet jár színházba, és ha igen, akkor jó messziről elkerüli a szinte végigülhetetlenül hosszú „szövegszínházakat”, és inkább a mozgás- és táncszínházak „pártoló tagja lett”… otthon pedig kedvére olvas kortárs magyar szerzőket és napjaink külföldi „drámaterméséből” szemezget… Párizs, London irányába vette az utat, Szentpétervár és Moszkva teátrumai számára a legfontosabb színházi központok. Ezt is megértem, mert az Őszi és Tavaszi Fesztivál – ennek apropóján is külön kifejezem nagyrabecsülésemet Zimányi Zsófi és csapata felé- jó ízléssel válogatott programjai között szerepeltek már napjaink orosz színházainak (volt szerencsém „találkozni velük”) irigylésre méltó előadásai, nem is akármilyen módon, és ennek megfelelően nem is akármilyen sikerrel. Az általam is látott francia és angol vendégjátékokból is lehetetett volna „inspirálódni”. És hát jártak itt Bangarától Berlinig és vissza…”Hencidától Boncidáig”, jó lett volna nemcsak nézni, látni is!

Térjünk azonban vissza a Katonához, hiszen most arról írok, ami ott van, illetve ami már nincs… csak néha…

 

Azon a helyen (A KAMRÁBAN!) került színre magyarországi bemutatóként Leonyid Andrejev politikai pamfletje, ahol nagy sikerrel debütált a kortárs német szerző, Werner Schwab Elnöknők című darabja Ascher Tamás meghatóan szép, aprólékosan kidolgozott, de nem kiszámíthatóan didaktikus rendezésében. Nagy veszteség, hogy Csákányi Eszter már nem ennek a színháznak a tagja. Mellette és vele együtt Pogány Judit és Szirtes Ági is remekelt! Igazi színészet, kiváló rendezés! Szilágyi Mária és Parti Nagy Lajos elismerésre méltó fordítását nem „felolvassák”, hanem életre keltik a szerepeket, eljátsszák a darabot- a szó nemes értemében véve!-.

David Harrower Kés a tyúkban című darabja Varró Dániel ugyancsak kiváló fordításában emblematikus produkció lett. Gothár Péter látomása (rendezés, díszlet, jelmez) mesterien költői, szubtilis, érzéki előadásként maradt meg sokunk emlékezetében.

Fullajtár Andrea akkor valóban játszhatott, és bizonyíthatta: őstehetség. Kocsis Gergely és Lengyel Ferenc méltó partnerei voltak.

Ezek után nem is értem, hogy annyi kortárs külföldi és magyar remekmű- ezen utóbbiak sorsa „megér (ne) egy külön misét”- után miért kellett elővenni a „porosak” közül éppen a Kutyakeringőt.

Gothár Péter („de hol van a tavalyi hó?”) összeszedett néhány színészt, ácsoltatott egy színpadot, egy kifutót, hogy annak két oldalán egymással szemben ülhessenek a nézők, és legalább annyi esélyt megadott nekünk, hogy ki-ki kedvére szemezhessen azzal, akivel akar… minden különösebb kockázat nélkül.

Ezzel éltünk is jó páran, mert három választásunk maradt: egyrészt megoldást jelentő megkönnyebbülést hozhatott volna a távozás (ez azonban honi színházainkban nem illendő… jó lenne változni legalább ebben: sokszor hasznos visszajelzésként szolgálhatna az alkotóknak).

Lehetett volna az alvásba menekülni. Ezt ugyancsak tiltja az „etikett”, és említettem a fiatalember „találkozását A Ladyvel és a tikettel”.

A legkellemesebbnek és leg”etikusabbnak” a „kontakt-keresés” bizonyult (ha már egyszer nincs a „kifutón” ágálók körében, legyen legalább annak a bizonyos ferde színpadnak két oldalán elhelyezett székeken ülők között). Lázasan kerestünk egy-egy emberi tekintetet magunknak a másik oldalról, egy-egy szempárt, mely viszonozza kacsintásunkat.

Én többnyire ez utóbbit választottam, hogy múlassam az időt…

A darabot még valamikor- jó régen volt már- eredetiben olvastam, Tompa Andrea fordítását nem tudom megítélni, mert amit hallottam, az csak annyira volt elegendő, hogy megállapítsam: ha még játszanának és beszélni is érthetően beszélnének azon a „ferde kifutón”, akkor nem is bántaná a fülemet. Maradtak hát a már említett szemek, „szempárok”.

Egy szerkesztett szórólapon olvashattuk az alábbiakat (mert amit nekünk „felolvasnak”, arról azért mi is olvashatunk - nemes gesztus, köszönjük! -:

„Andrejev 1913-ben kezd dolgozni a darabon. Szeptemberben írja egy levelében: „Úgy két hét múlva kész lesz a darab; na-a-a-agyon különös valami”. „Furcsa egy darab ez, magam is tátott szájjal állok előtte – és én még csak a szerző vagyok!”. 1916. júniusában közli, hogy a Kutyakeringőt befejezte és hogy „ez hatalmas valami (szerintem)”. Elkezdődik a Moszkvai Művész Színházzal a tárgyalás a darab előadásáról. A színház vezetői (Meyerhold) úgy találták, hogy ez a dráma „provokálja a közönséget”. Andrejev ezzel egyetértett: „lényegét illetően is, és formáját tekintve is, ez provokál.” „A Kutyakeringő olyan darab, ami körül nagy kutyavonyítás kezdődik. „Hatalmas szerepek, de mindössze négy ilyen van benne. A díszlet: két fillér. Minden más csupán: a színház művészete, a játék, a tehetség, az ember... De hát mi nem kabarettisták vagyunk! Éles, nyugtalan, felizgatja, összezavarja a polgárt? – de hát ez a mi művészetünk.” „A Kutyakeringő azonosítja az embereket és a világot a táncoló kiskutyákkal, amelyeket valaki pórázon rángat – lehet, hogy ez aljasság, de semmiképp sem egyszerű és bugyuta idétlenség”. A darabot végül 1920-ban, Andrejev halála után mutatja be a Pokazatyelnij tyeatr.”

Mindez nagyon remek. Legalább ezt azok is tudják, akik eddig nem is hallották, hogy Andrejev milyen nagyszerű színpadi szerző volt. Én ugyan prózáját sokkal többre értékelem, de ez legyen az én magánügyem…

 

„Különös és furcsa”…olvasható a szinopszisban. Igen, ez igaz lehetne, ha nem 2010-ben élnénk. Akkor talán még érvényes is lenne mindaz, amit Andrejev 1916-ban vetett papírra, és ami akkoriban valóban „lényegét illetően is, és formáját tekintve is(…) provokál”-ta a közönséget. Ma már azonban mindez nem egyéb, mint kötelező penzum: történelmi lecke. Itt és most egészen másként jelentkeznek ezek a kérdések, egészen más lett a világ, és igenis tudomásul kell vennünk, hogy másként kell „provokálnunk”.

A négy nagy szerepből egy se lett ebben az előadásban, „vérszegények”, mint a már említett Lady Macbeth.

És hát a díszlet, az sem két fillér mára, mert ha rátekintünk a világra, akkor az árunak is más az ára: hiszen tudjuk: recesszió van a világban, és sajnos a Katonában, de még annak a Kamrájában (is)!

1920 és 2010 között sok minden megváltozott, és nem biztos, hogy egy portalanított darab attól még nem marad „avíttas”. Ez sajnos már nem az a darab, nem az az előadás: „ de hol van a tavalyi hó?”!

Lehet, hogy már nem is az A SZÍNHÁZ?... vagy csak minden bajnak oka a recesszió?...de hát voltak már nehéz időszakok, és azok ellenére… és azokkal együtt… vagy éppen azért… mégis voltak…”jöttek, láttak, győztek”…

„ DE HOL VAN A TAVALYI HÓ?”

[ Z. Koltay Tamás Gábor ] 2010-04-16 19:20:00