A tükrökre tört elme szilánkjai
Terry Gilliam: Doctor Parnassus és a képzelet birodalma
Az idei év fordulóján azt ünnepli a kommersz filmipar, hogy James Cameron Avatar (2009) című filmjével a mozi immár végérvényesen átlépett a háromdé világába. Pedig suttyomban, szerény, de cinikus mosollyal szája szegletében a mozikba érkezett egy film, amely négy dimenzióból indulva egy ötödikbe lép át. A cinikus mosoly tulajdonosa, Terry Gilliam. Doctor Parnassus és a képzelet birodalma.
 
A tavalyi s az idei év fordulóján azt ünnepli a kommersz filmipar, hogy James Cameron Avatar (2009) című filmjével a mozi immár végérvényesen átlépett a háromdé világába, amelyben a kamera s a vászon közötti eddig átszakíthatatlannak vélt hártya átszakadt, s végre benne ülhetünk a látványban. Pedig suttyomban, settenkedve, szerény, de cinikus mosollyal szája szegletében a mozikba érkezett egy film, amely négy dimenzióból indulva egy ötödikbe lép át. Ki más volna e cinikus mosoly tulajdonosa, mint Terry Gilliam.
A mosoly sok minden miatt keserű. Egyrészt a mosolygó azon kultikus figurák közé tartozik, akik sosem akkor kapják a hódolatot, mikor csatába mennek érte, hanem jóval később, évekkel azután. Nem csoda, hiszen a jól bevált mesélési sablonokat sutba vágja, és mindezt nem afféle dacos sznobizmusból tesz, hanem mert egyáltalán nincs hozzá érzéke, amint a szexista szépségkultuszhoz, a felvillanyozó heroikussághoz sincs. Utóbbiaknak tömény szörpjét megkóstolhatjuk, beülvén szinte bármelyik kollégája párhuzamosan futó alkotására.

 
Dimenziók

Gilliam napjaink talán legkiválóbb szürrealista képalkotója, bőven merítve a festészetből, előfutárai munkásságából. Ezt rendre elfelejtik megemlíteni vele kapcsolatban, amiként az expresszionizmust is. A (recenzensek többsége által agymenésnek nevezett) világa sötét, eltorzul, beteg, tele félelmekkel és fájdalmakkal, ráadásul kegyetlenül belerágja magát a nézői emlékezetbe. E széttört világ absztrakt formákba töredezett alteregója a mi világunknak, s olykor e gilliami világ egységes egészet alkot, önmagába zárt, akár a Brazil (1985), akár a 12 majom (1995) című filmekre gondolunk. A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma jóval nehezebben körbekeríthető világ, mely ezúttal egy öregember elméjét térképezi fel. Gilliam ugyanis szabad interpretációs játékra invitálja nézőjét, s számtalan értelmezési tartományt kínál fel.
A hivatalos szinopszis ezek közül csak az egyik. Eszerint egy több ezer éves szerzetesről szól a mese, aki egy nap fogadást kötött az ördöggel, hogy elnyerje a halhatatlanságot. Ám mint az a fogadásokkal lenni szokott, újabb és újabb fogadások követik, persze mindig Parnassus vesztére, mígnem újabb évszázadok múlva szerelmes lesz egy asszonyba. Az ördög újabb ajánlata szerint hősünk visszanyeri fiatalságát, vonzerejét, ám cserébe az asszonynak nemzett lánya az övé lesz, amint betölti tizenhatodik esztendejét. Az öreg azóta egy szedett-vedett mutatványosbódéval rója Londont, s lelkeket gyűjt az ördögnek, hogy kiváltsa velük a lányt.

 
Ám ez a történetnek csak elenyésző része. Mert olykor az elme illúzióján átdereng a valóság, ami kíméletlen: e szerint Parnassus piszkos hajléktalan, s a múltjáról szóló történet, a mutatványosbódé, az ördög, s mindenki más csak egy önmagába lakatolt vénember víziójátéka saját magával.
A harmadik dimenzió eggyel beljebb vezet minket ebbe a játékba, s terepe a felállítható vándorszínpad, mely a rokokó idők és a viktoriánus kor sajátosan ötvözött kelléktárából van felöltöztetve. A színpad közepén egy tükör áll, s ki abba belép, önmaga elméjében találja magát, - rettenetesben vagy gyönyörűben, az rajta múlik. E tükrön túli világ katalizátora maga Parnassus, s még inkább az ördög, aki e túlontúli birodalom mélyén lapít, és bevárja áldozatát. A történet negyedik vetülete természetesen Tony figurája, akit felakasztva talál a társulat egy híd alatt. Magukhoz veszik, s ezentúl velük megy mindenhová. Mikor Tony a társulat felfuttatása érdekében modernebbé akarja tenni a műsort, s négy nőt csábít át a tükör inverz oldalára, ő maga is különféle arcokat, alteregókat kap odaát. Világok tucatján át vezet az útja, s eközben kiderül, hogy gonosz csaló, akit még az orosz maffia is üldöz, - itt keveredünk a film ötödik vetületébe. Ám a valóság, mely kísértetiesen összekapcsolódik az ördöggel, sosem hagyja szó nélkül a lubickolást; a jelenkori Londonban már súlytalan a nagy, ezer éves történet.

 
Számtalanszor citált tény, hogy Heath Ledger a film forgatása közben nem teljesen tisztázott körülmények között elhunyt. A film ettől aztán igazán nehéz helyzetbe került, nem csak azért, mert gyorsan át kellett írni a már félig elkészült filmet, de mert a halál átvette az irányítást a mű utóélete fölött. Bár Ledger elveszítésének sokkja már közel sem olyan erős, és közeli, mint 2008-ban, a valóban zseniális Joker-alakítása idején volt, mégis szinte minden recenzió az Édesbús Ifjú Halott emlékén át nézi és értelmezi a látottakat. Gilliam nyilván nem teljesen nyugodt szívvel kénytelen beletörődni, hogy Heath Ledger holttestével árulják a filmjét. Mindez azért is kínos, mert a tragikus sorsú fiatalember alakítása ezúttal korántsem oly erős. Többnyire csak passzolgat a kollégáknak, s bizony látszik rajta a kimerültség, a dekoncentráltság, hogy nem pontosan érti saját szerepét, s azt a valóban nagyon komplex és súlyos világot, amit Gilliam aprólékos gonddal rajzol fel a vászonra. Középszerűségét csak erősíti a három "nagy sztár", akik az Imaginarium-jelenetekben (mikor a film négy dimenziósból öt dimenziós lesz, vagyis a tükörbe többen is belépők közös elméjében zajló jelenetekben) helyettesítik, és eggyel több rétegűvé emelik a filmet, - itt lepleződik le igazán, hogy többnyire jobbak, mint Ledger. Különösen Johnny Depp (akit mindössze három órára tudott megvásárolni a stúdió) alakítása markáns és sugárzó, de Jude Law és Colin Farrell is kiválóan (szó szerint) kiegészítve egymást, tőlük eddig nagyon ritkán látott figyelemmel és elszántsággal rajzolják meg Tony lehetséges személyiségeit.

 
A film igazi mutatványa és valódi, bravúros színészete Christopher Plummer személyében valósul meg. Az idén nyolcvanhárom éves Plummer olyan frissen, erősen, s mélyen értve a köré írt világot, teremti meg Parnassus megannyi olvasatát, amit életük virágában és erejük teljében lévő fiatal kollégáitól is csak elvétve látunk. Ráadásul az elmúlt néhány évben (talán csak a legutóbbi, a 12 majomban nyújtott igazán nagy remeklése óta) többnyire gyenge vagy az átlagosnál kicsit jobb filmek háttérfestőjeként alkalmazták őt. Igazi komoly mutatvány, amit elénk tár. Tom Waits már kevésbé meggyőző, különösen Plummer súlyos személyisége mellett. Ördög figurája inkább csak esztétikailag izgalmas, színészileg kissé bágyadt, erőtlenül is erőltetett.
Lily Cole-nak sikerül kitörnie magát az álmatag porcelánfigurából, és komoly fejlődési íveket jár be a két óra alatt, mégis hiányos és kissé felületes marad. Nem így Andrew Garfield, aki Parnassus kis társulatának konferansziéja, Mars jelmezében csábítja a nézőket a produkcióhoz. És mellesleg szerelmes a Cole által megformált Valentinába. Mondanunk se kell, Valentina szíve inkább Ledgert látva dobban meg...

 
"Magyar" felirat

Végül érdemes néhány szót szólni a magyar feliratról. Rejtély, hogy ilyen (piacilag is) fontos alkotásnál milyen okból engedte meg a filmforgalmazó (Budapest Film), hogy ilyen kritikán aluli magyar szöveggel bocsássa útjára a filmet. A magyarítás egy gyenge kalóz-feliratíró képességei tükrözi; nem csak az elkapkodott, átnézetlen, sietős fordítói viselkedés látszik rajta, de nyelvi kifejezések, mondatszerkezetek félreértése és nem tudása. Amiként az is érthetetlen, miért marad következetesen a magyar címben Doctor a Doktor helyett, mely utóbbi bizonyára titulust és nem keresztnevet jelöl. Csak remélni tudjuk, hogy a film egy igényes szinkroncsapat kezébe kerül majd…

[ Szalay Álmos ] 2010-01-20 07:12:00