Othello a Vígszínházban
Eszenyi új közönségréteget csábított
Eszenyi Enikő nemcsak mint rendező, de új szerepkörében, mint direktor is csatát nyert a Vígszínházban. Győzelme nemcsak egy újabb Shakespeare-dráma, történetesen az Othello sikeres színrevitele: ezzel az előadással – a címszerepet játszó színésznek, Nagy Zsoltnak köszönhetően – egy új közönségréteget is becsábít teátrumába.
Eszenyi az egykori Krétakör Színházból és filmekből is ismert Nagy Zsoltot kérte fel Othello megformálására. Magam is tapasztaltam, hogy a bemutatót megelőző hetekben-hónapokban az Astoria-közeli szobaszínházban, a Szörprájzparti előadásán hogyan csüggött az amúgy fiatalokból verbuválódott (vígszínházinak nem nevezhető) közönség „Zsolti” játékán. (Már bocsánat a becézésért, de ők nevezték így a kedvencüket.) Nagy Zsolt kivételes adottságokkal rendelkező színész, nem véletlenül ma ő az ifjú közönség idolja.

 

Régi színházi igazság, hogy az Othellót akkor szabad és érdemes eljátszani, ha a címszereplőre és Jagóra egyaránt nagy formátumú színészt tud találni a rendező. Eszenyinek most sikerült Nagy Zsolt mellé Fekete Ernőt, a Katona József Színház vezető színészét megnyerni Jagónak. (A magyar színháztörténetben történt már ilyen: Bessenyei–Major vagy húsz évvel később Bessenyei–Huszti.) Azonban mindez még nem elég, mert a két főszereplő egymáshoz való viszonyának egy-egy társadalmi, politikai korszakban nemcsak arról kell szólnia, hogy a megtévesztés, a félrevezetés, a féltékenység mennyire ki tudja forgatni emberi mivoltukból a legártatlanabbakat is, hanem arról is, hogy a hatalomra vágyás kéje borzalmas pusztításra képes. Márton László újrafordításának segítségével Eszenyi a mai kor emberének morális gondjait feszegeti. Eszenyi a tragédiából azokat a kérdéseket hangsúlyozza, amelyekkel naponta szembesülünk: nem az emberre, hanem a bőrszínére figyelünk, nem a tudását, tehetségét, erejét méltatjuk, hanem a szexuális identitását firtatjuk. Amikor nem az egymás iránti szeretet és megértés, hanem a gyűlölködés a trendi. Othelló és Jago megjelenítésében Eszenyi nem csak a romantikus vagy csak az ördögi vonásokat emeli ki. Ők sokkal összetettebb figurák: Othello esendő, Jago pedig nagyon is tudja manipulálni. De nemcsak őt, hanem a környezetében mindenkit félrevezet. S a néző ezért érzi, hogy Jago 2009-ben „tükröt tart” neki, hiszen a politika, a politikusok, a média, a pénzügyi világ hasonlóan manipulálja a nagyközönséget.

Árvai György díszlete telitalálat! A színpadi masinériát a rendező másodpercnyi pontossággal mozgatja. Hol erőd, hol laktanya, hol börtön. Hiszen Emília (Börcsök Enikő) is inkább foglárnő, mint komorna. Ő is foglya, kiszolgáltatottja Jagónak.

Desdemona kiválasztása mindig problémát okoz a rendezőknek. Ha ismert művészre osztják a szerepet, az gyakorta nem tud megfelelni az elvárásoknak. Béres Márta, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tehetséges művésze megküzd a szereppel. Desdemona megformálása során egyszerre jeleníti meg a romantikus, szerelmes asszonyt és a mai nőt.

 

Az előadás külön érdekessége, hogy a jelmezek a tavasszal kiírt Selyemkendő pályázat nyerteseinek, a Képzőművészeti Egyetem másodéves hallgatóinak tervei alapján készültek. Ferenczi Réka, Kurdi Rebeka és Szabados Luca – mint ahogy azt a szeptemberi nyílt napon tőlük megtudtam – minden főszereplőre négy változatban készített terveket. A próbák során alakult ki a jelmezek végső formája. Minden szereplő, de elsősorban Othello, Desdemona, Jago, Emilia és Cassio öltözete elismerésre méltó. Külön dicséret illeti Desdemonának az utolsó jelenetben viselt, egyszerű anyagból készült, egyéni redőzöttségével mégis méltóságteljes hálóruháját.

Már nem meglepetés, inkább természetes, hogy Varju Kálmán minden ráosztott szerepét maximálisan, új színekkel gazdagítva oldja meg. Eldobja a hazai színpadokon a szerepre rakódott rossz kliséket, megformálásában Cassio – Othello és Jago mellett – abszolút főszereplővé válik. Varju nagyon jól adja a kígyósimaságú naivságot, a kissé mafla katonában megmutatja a pozícióért harcoló, gyötrődő embert. Szemenyei János, a Vígszínház frissen szerződtetett színésze Rodrigóként ügyesen mozog, ám a feszültséget kevésbé éreztem alakításában. Reviczky Gábor, mint oly régóta, pár mondatos alakításában is remekel. Nem a megszokott pipogyát, hanem erőteljes személyiséget formál Desdemona atyjából. Vallai Péter (Dózse) és Tahi Tóth László (Lodovico) az utóbbi időkben tapasztalt kissé túlzó színpadi megjelenésükkel szemben visszafogottabbak voltak, és ezzel váltak hitelessé.

[ Deák Attila ] 2009-10-26 22:51:00