Tükörstádium
Lars von Trier: Antikrisztus
A filmtörténetben jó párszor előfordult filmrendezőknél, hogy kameratöltőtollba mondták művészi válságuk, depressziójuk élményét. Csakhogy az, ami Federico Fellininek sikerült a zseniális Nyolc és félben (1963), az nem jött össze Lars von Triernek az Antikrisztussal. Pedig szerette volna.
A dán rendező nem is igazán a filmen, mint inkább szereplőin élte ki őrületét. A Willem Defoe és Charlotte Gainsbourg által alakított házaspárból méltán a női aktor viszi a pálmát, aki feszült teljesítményt nyújt. Sajnos a rendezésről ezt már kevéssé lehet elmondani.

Trier mozija négy részből és egy keretező prológusból és epilógusból áll össze. A bevezetőben az önfeledten zuhanyzó és szeretkező szerelmespár nem veszi észre, hogy a csetlő-botló csemetéjük az ablakpárkányról kizuhan az utcára. A lelassított felvételekből álló jelenetsort Händel zenéje is stilizálja, sőt még a szexusban is kivillannak a genitáliák. A béke és a szörnyűség keveredik ehelyütt. Ezután derül ki, hogy a férfi terapeuta és saját maga veszi kezelésbe megtört nejét. A színessé váló képi világban folyamatosan a kontrasztok és az erőteljes színvilág érvényesül, hosszú álomjelentekkel, amelyek egyfajta pánikfélelmet közvetítenek a néző felé. Nem kevésbé súlyos a néhol unalomba fulladó párbeszédek sorozata.

 

A nő legfőbb félelmének tárgyát a természetben látja, ezért a férfi úgy dönt, közösen vonulnak ki az erdőbe, ahol a lázálmok lassan eluralkodnak az asszonyon, s kiderül saját magától borzong leginkább. Természetesen a jól bevált expresszív stílusban jelennek meg a víziók sok-sok félelemmel és a gyökerekből kinyúló testrészekkel, ahogy az egy horrorban szokás. Az éppen ellő őz, a saját húsából lakmározó róka és a megmentő-halálhozó holló lesz a férfi vezetője. Az erdő szimbóluma fokozatosan alakul át egyfajta Sátán templomává, ahol a káosz kerekedik felül, hogy megszülessen az Antikrisztus. Erről az aspektusról az utolsó epilógusig szinte alig tudunk valamit. S amikor megtudjuk, már nem érzünk sem félelmet, sem döbbenetet. Az állatok által „elengedett”, botladozó főhős és „tanítványainak” találkozása, inkább mosolyra fakasztó művészieskedés, mint megdöbbentő végkifejlet. A feleség lassan süllyed hasadt énjének őrületébe, kínozza őt saját vágya, és ha lekerül róla a farmer és a bugyi, törni zúzni és gyilkolni vágyik. A feminista kritikusok még évekig fognak csámcsogni ezeken a jeleneteken. Látszólag a férfi lesz mindennek szenvedője, mégis a nő drámája ez a film. Gainsbourg karaktere nem tud mit kezdeni érzéseivel és elborultságában már csak férje megcsonkítása és saját vaginájának levágása marad hátra. Nem tudván, hogy ezzel saját vesztét okozza és világra segíti a krisztusi kinézetű férjében lakozó ördögöt.

 

Jól ismert horror filmes sztori-toposzok, gondolhatja joggal a néző. De Trier többet akar egyszerű vérengzésnél, mégis eszközei csak üres petárdák. A rengeteg gyönyörűen bevilágított kép, a megdöbbentő képsorok és remek színésznői játék ellenére se válik mély drámává ez a mozi. Inkább csak bénító hatással van, s még az erős idegzetűek is azt fogják érezni, hogy valamit rákényszerítenek. Trier ugyanis így bánik nézőjével. A legfurcsább mégis az, hogy az egész alapötletet szellemi mesterétől Andrej Tarkovszkijtól nyúlta. Az Antikrisztus ugyanis nem más, mint a Tükör (1974) megcsonkított negatív horror lenyomata. Az erdő megjelenése, a faház és a szereplők lelkivilága mind-mind ezt az utánérzést keltik. Így tulajdonképpen azt látjuk, milyen is az orosz rendezőzseni alapfilmjének David Lynch-es légkört utánzó giallo változata. Míg az eredeti Tükör világokat és szakrális tereket épít fel tudatfilmjében, addig a dán filmes anti-remekje csak rombolni és megtagadni képes.

 

Trier mindenféle frusztrációt és kiforgatott szimbólumot belelök filmjébe, amelytől az egész leginkább egy öncélú posztmodern-horrorhoz hasonlít csak. Ráadásul furcsa érvelésében a természet és a nő is gonosszá válik, már-már azt gondolhatjuk, hogy a rendező nőgyűlöletét akarta kitombolni, hogy aztán a befejezésben minden és mindenki kiforduljon önmagából.

Összességében Lars von Trier filmje, mégha életművében van is előképe, inkább egy szimpla horror fricska. Legfőbb problémája, hogy a rendező csak giccses trancsírozásba tudta belefoglalni lelki esszenciáját, ahhoz képest, hogy tehetsége többet sejtet. Reméljük, hogy most végre az Amerika-trilógia (Dogville-2003, Manderley-2005) méltó lezárásával lesz elfoglalva, mert a brechti világ láthatóan közelebb áll hozzá.

Antichrist; dán-lengyel-német; Író-rendező: Lars von Trier, Operatőr: Anthony Dod Mantle, Főszereplők: Willem Defoe, Charlotte Gainsbourg, Gyártó: Zentropa; 107perc.

[ Ritter, a gyóntató ] 2009-09-24 15:38:00