Lossonczy Tamás – 100 év után
Lossonczy Tamás 105-dik születésnapján, 2009. augusztus 12-én, 16 órakor megnyílik a Magyar Nemzeti Galéria A épületében, az utolsó öt esztendő válogatott munkáiból összeállított kiállítása. A tárlatot megnyitja Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész. Megtekinthető 2009. szeptember 6-ig.
 

"Monet-val mondom: én úgy festek, ahogy a madár énekel"

Többször olvasni arról, hogy valamely művész kiállítása, születésének 100. évfordulója alkalmából nyílt meg, de hogy a köszöntő szavak után maga az ünnepelt is besétáljon, ráadásul nem 100, hanem 105 évesen olyat keveset jegyzett föl a történetírás. Lossonczy Tamás festőművész esetében kedden délután várhatóan ez fog megtörténni, ugyanis a Magyar Nemzeti Galéria A épületében születésnapján nyílik kiállítása, ahol nem életművét összegzik. Nem, hanem az aktív szellemi életet élő művész utolsó öt esztendejének munkáiból látható válogatás.

 
Minden nap fest, terveket sző, az alkotás izgalma keríti hatalmába, miközben hangnaplót vezet, és tematikus grafikai sorozatokat készít, amelyeket mappákba rendez. Testi nyűgei fölé emelkedik szinte naponta, amikor négyszemközt marad vásznaival műtermében. Az idő és a tér megszűnik ilyenkor, csak színekre álmodott gondolat és varázslatosan bő formavilág nyer, egyfajta organikus absztrakt megjelenést újabb és újabb festményeken, grafikákon, és gyakran plasztikus alkotásokban.

 
Zenét hallgat, verseket idéz fel - nem ritkán - francia eredetiben, amelyek inspirálóan hatnak rá, és gyermeki örömben fürödve kapcsolódnak végtelen emberi bölcsességéhez, nem egy 105 éves ember, hanem inkább egy 30 éves fiatalember szenvedélyes vitalitásához hasonlító intenzitással.
Végigélte a XX. századot, annak minden borzalmával és felemelő nagy művészeti korszakaival. Személyesen láthatta Ferenc Józsefet, és IV. Károly koronázását, kamasz fiú, amikor dúlt az első nagy háború, és a Horthy korszakban élte meg művészi eszmélését. Lassan jöttek mentek a hírek akkoriban, a nagy művészi korszakok változásait elsősorban a művészetek fővárosában, Párizsban érezhették meg a kor művészei. Lossonczy felkerekedik, s ott valamint Hollandiában, többükkel beszélget, látogatja a műtermüket, és hozza haza az első kézből szerzett szellemi információkat, intuíciókat, amely máig ható muníciót biztosít művészetének.
Lossonczy Tamás 1904. augusztus 12-én született Budapesten, majd Vaszary János tanítványaként végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán (1923-27). "Vaszary volt az igazi mesterem, mert mindig csak szidott. Akinél előzőleg tanultam, az állandóan dicsérte, amit csináltam. Nem is bírtam mellette".
1929-ben Bodon Sándor építész meghívására Hollandiába érkezett, ahol ismeretséget kötött Huszár Vilmos festővel. Mindketten a De Stijl konstruktivista mozgalom tagjai voltak, s így került kapcsolatba még a konstruktivizmus kialakulásakor annak legautentikusabb forrásaival. Később Párizsban megismerkedett a konstruktivizmus egyik legnagyobb alakjával Piet Mondriannal is, akinek hatására gyökereiben alakította át képzőművészetről vallott addigi nézeteit, és amely egyben Lossonczy nonfiguratív korszakának kezdetét is jelentette.
1943-ban Kállai Ernő rendezte első gyűjteményes kiállítását, míg a háború után az utolsó kiállítása 1948-ban volt, de már nem engedték meg, hogy akár "csak egy szót is írjanak róla", pedig az "Elvont Művészet" (1946-47) első és második csoportos kiállításán is sikerrel szerepeltek munkái. "A festőt meg lehet ölni, de a festészetet nem" - mondja Lossonczy a hallgatás esztendőiről, azzal együtt is megpróbált úgy festeni, hogy az akkori hatalmasságoknak az tessék, de nem ment.
1954-ben kizárták a Magyar Képzőművészek Szövetségéből. Lehetőségei beszűkültek. Rajzot, és szerkezettant tanított egy budapesti szakközépiskolában nyugdíjaztatásáig (1957-68), amelytől fogva felszabadultan és aktívan dolgozni kezdett.
1971 - önálló kiállítása nyílt a Fényes Adolf teremben, (a háború után először) majd még ebben az évben, Esztergomban nyílt első gyűjteményes kiállítása. Sikerrel szerepelt az Indiana University Art Museum, Avantgarde csoportkiállításán is 1972-ben, az USA-ban.
1978. Életmű-kiállítás a Műcsarnokban. Ezt követően sorra jöttek a tárlatok, kiállítások, csoportos kiállítások. Részt vett 1992-ben a szocialista éra alatt megszűnt MTA művészeti szakág felélesztésében, és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja lett.
90 esztendősen kapta meg a Kossuth-díjat (1994), s életmű kiállítását láthatták az Ernst Múzeumban (1995). Felavatták nagyméretű köztéri mozaikját Rómában (1998), az EUR-Magliana metróállomáson.
99-évesen saját galériát nyitott Budapesten, Párizsi Kék Szalon néven. 2004-ben, századik születésnapja alkalmából megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, és kiállítások sora köszöntötte a mestert.
"Reménykedve és a művészet erejében való hittel bocsátjuk el ezt a kötetet" - írta 101 évesen, az akkor megjelenő könyvének előszavában -

"Szálljatok hát rajzaim és vigyétek szeretetemet a szívekbe"

[ Takács István ] 2009-08-09 10:02:00