Szabó Tibor Benjámin: Bemerítve
(részlet a 47 - Démonok ideje című regényből)
"Hogyan kerül Marszüász és a megnyúzására készülő Apollón a délkelet-alföldi kisváros, Gyula egyik kocsmájába? Miért vágja le Héraklesz az APEH-ellenőrök orrát és fülét a megyeszékhely Márvány cukrászdája előtti téren? Tucatnyi ehhez hasonló kérdésre kaphat választ Szabó Tibor Benjámin (fotö) új, 47 Démonok ideje című regényének olvasója." - írta kritikájában Elek Tibor a regényről.
És egy délután az alföldi kisváros képtárában nézelődött éppen Ádám, a város ismert festőjének képei között keresgélt illusztrációként használhatókat valami idegenforgalmi kötethez, mert a gyógyszergyáros biznisznek addigra leáldozott, a műfordítói pedig még nem indult be, szóval elvállalt mindenféle munkát, aminek köze volt az idegen nyelvekhez, a várost ábrázoló képeket keresett a galériában, olyanokat, amik reprodukcióban, piciben is jól mutatnak, amikor meglátta Annát a szomszédos teremben, a kövezeten ült felhúzott lábakkal és falnak vetett háttal, nagyon figyelve, elmerülve teljesen az ölében fekvő rajz terében, egy vastag fatáblára tűzött papírdarabon dolgozott ormótlan, féltenyérnyi széndarabbal, az alkarjával radírozva néha, és fel-felpillantott időnként a szemközti falra, hezitált Ádám valameddig, hogy odamenjen-e a lányhoz, mert nem tudta, mit mondhatna neki a köszönésen kívül, társalogni pedig nem szeretett, úgy igazán, önmagáért valóan társalogni, nem is tudta jól csinálni, bénította, ha valójában nem volt mondanivalója, mégis beszélnie kellett, beszélni akkor is, ha nem akar és ha nincs mit, mert a hallgatás kínos, ezt nem szerette a társalgásban, aztán egyszerre ott állt Anna mellett mindennek ellenére, és meg akarta szólítani, csak üdvözölni röviden, hogy majd utána vissza a munkához megint, illusztrációk, használható képek, ilyesmik, ám a lány megelőzte őt, ügyesen fordított a vastag fatáblán kicsit, hogy Ádám is jól láthassa a rajzot, és komoly arccal felnézett a mellette állóra, Mit mondasz? , kérdezte nyugodt, természetes hangon, olyan magától értetődően, mintha kollégák lennének, vagy szobatársak egy művésztelepen, kora nyári délután volt, a képtárban csak néhány látogató lézengett, meg a teremőrök nevetgéltek az egyik ablak mellett, Ádám pedig egy igának feszülő bivalyt látott a papíron, vastag, de tiszta ívű vonalakból állót, eldörzsölt maszatok mögül előtörőt, hasonlított ahhoz, ami a szemközti falon függött, de ennél többet nem tudott megállapítani, mert nem értett a festészethez és a rajzokhoz.

A regény borítója
 

Bivaly volt az ott tényleg, felismerhető, ám csak ennyi jutott eszébe róla, más vagy több igazán nem, és Anna tekintetében valami érthetetlen, értelmezhetetlen higgadtság ült, Meggyőző, válaszolta Ádám komolyan-elismerően, amire a lány érdeklődve félrebillentette kicsit a fejét, úgy nézett felfelé, ritkán és nagyokat pislogva, Istenem, milyen szép vagy, gondolta Ádám meghatottan, mert annak a higgadt, őszinte várakozásnak Anna arcán valahogy indokoltsága volt, öltöztette a lányt, felöltöztette őt varázslatba, kedvesen pislogó levelibékává lett tőle és lenge erdei tündévé egyben, vagy a kettő között az áttűnésben, Tehát emlékszel rám, mondta Ádám kissé zavartan, idétlenül, akkor Anna tekintetében csodálkozás vegyült a higgadt várakozásba, de nem szólt semmit egy ideig, Ádám pedig menni készült, mert több mondanivalója már tényleg nem maradt, és bénította a hosszú hallgatás, kínosnak érezte, hát, engem vár a munka, szervusz Annácska, ezzel a mondattal szeretett volna elköszönni, végül is csak egy üdvözlés erejéig akarta megszólítani, Felsegítesz? , kérdezte Anna csendesen, és ahogy a karját nyújtotta, az elernyedt, hosszú ujjai a szomorúfűz lombjára hasonlítottak egy pillanatra, az elég furcsa volt, a bőrét viszont finomnak, kellemes tapintásúnak érezte Ádám, aztán néhányszor sétáltak még együtt a következő hetekben, és a tizenhat éves diáklány nyugodtsága, magabiztossága vonzotta őt, az idegenszerűségével vonzotta leginkább, miközben egyre kevésbé érezte kínosnak, ha éppen nem tudott mit mondani, Isten hozott nálunk! , szólt kedvesen mosolyogva Jován Marcsi alig egy hónappal később, és ölelésre nyitotta a karját az imaház kapujában, arcon csókolta Ádámot két oldalról, majd bevezette a zajos imaterembe, ahol csak a hátsó sorokban voltak már szabad helyek, de Marcsi azt mondta, hogy onnan is jól lehet látni később, amikor mindenki leült, Anna hívta őt az imaházba arra a szombatra, keresztelő istentiszteletre készült a gyülekezet aznap délután, és nagyon feszélyezte Ádámot a folytonos mozgásban lévő emberek hangoskodó tömege, rengetegen zsúfolódtak össze a kis teremben addigra, ráadásul mindannyian izgatottan szaladgáltak még, úgy látszott, céltalanul, az arcukon azzal az egyforma, túlhúzott vidámsággal, széles mosolyokat és rövid, lendületes mondatokat váltottak az egymás közelébe kerülők, miközben időnként harsányan felnevettek valakik, nem tudni, milyen okból, Ádám pedig keresztbe tette a lábát a hátsó sorban, és próbált senkinek sem az útjában lenni, már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, aztán egyszerre csend lett a teremben, biztosan valami jelet használnak, gondolta Ádám, mert nagyon hirtelen hallgatott el az addig fékezhetetlenül nyüzsgő-zajongó gyülekezet, varázsütésre mindenki a helyére került, és a beállt üres csendben egész finom, csoszogás-szerű hangokat lehetett hallani kis idő múlva, a gyülekezet egy emberként fordította hátra a fejét az imaterem főbejárata felé, a csoszogás lassan erősödött, és a hívek arcán az egyforma vidámságot akkor elfogódottság váltotta fel, az a személyes, a lélekből jövő, amitől egyszerre sokfélék lettek, s valahogy őszintébbé, emberibbé vált a tömeg összességében is ettől a sokszínűségtől, így azért szebbek vagytok ám, erre gondolt Ádám, amikor fiatalok jöttek be a főbejáraton egymás után, kicsi sort alkotva, kilencen jelentek meg néma csendben lépkedve, előre vetett tekintettel, Anna is közöttük, és ők nem utcai viseletben voltak aznap, hanem hófehér szövetből készült jeltelen zsákruhába meg fehér zokniba öltöztetve, azt gyönyörűnek látta Ádám, ahogy az a kilenc pár zoknis láb csoszogott végig a termen egészen a szószék előtt üresen hagyott székekig, ott a fiatalok leültek, azután Anna édesapja, a gyülekezet lelkésze széttárta a kezét a szószéken, így hívta közös imára az Isten házába térteket, és hosszú szertartás kezdődött azzal az imával, sodró prédikációk és lelkes-botladozó bizonyságtételek követték egymást előre meghatározott rendben, amitől megváltozott a belső tér karaktere egy idő után, az a lélekből jövő sokféleség elhomályosult újra, és életre kelt, lüktetni kezdett a csak a közösben létező egyetlenegy, az én vagyok az út és az élet valósága, ahogy jöttek egymás után a prédikátorok tanulságos történetekben meg személyes élményekben elkalandozva, de a kitüntetett igeszakaszhoz térve vissza mégis végül, az elhívást és az elpecsételést ünnepelte minden szó akkor délután a vastag falú imaterem hűvösében, aztán egyszer csak a szószék melletti nagy medence derékig érő vizében állt Anna édesapja, a fekete öltönye már teljesen átitatva, majd a lányát szólította a medencébe erős, érces hangon, Ádám pedig önkéntelenül állt fel a helyéről, húzta őt a kép, amit látott, az érthetetlen változás, ahogy fokozatosan, a lépések ritmusára bomlik ki a medence felé vonuló Anna mozdulatainak mindent átütő indokoltsága, aztán a lelkész apa a medencében a lány feje fölé emelte jobb kezét, amiről a keresztvíz a temérdek hajra csöpögött, A te hitvallásod után most keresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében, mondta, és Anna hátrazuhant ekkor, mint aki elájult, a víz egy másodpercre összecsapott fölötte, elborította a testét egészen, aztán az édesapja egy gyakorlott mozdulattal kiemelte őt, Ámen! , szólt felszabadultan, miközben Anna csomókba tapadt pilláiról vékonyka sugárban csordogált a víz vissza a medencébe, amiben az a mindent elborító-lemosó hullámzás még nem csillapodott el teljesen, a lány mozdulatlansága meg az összes cseppjében mozgó folyékony áramlás rajta és körötte, az olyan szép volt, de csak néhány pillanatig láthatta a gyülekezet az így keresztelt Annát, mert azután egy hófehér lepedőt feszítettek ki elé, azzal takarták őt a teremben ülők tekintete elől, amíg a kád lépcsőin felsétált, majd ügyesen körbecsavarták a paravánként használt szövettel, ő pedig keresztbe font karokkal tartotta meg magán a jeltelen hófehér lepedőt, úgy indult el a főbejárat felé hittestvérei között, kimerülten és ázottan, mint egy kismadár, keresztvízből való nyomokat hagyva maga után amerre elhaladt, azután a kádba szólították a következő fiatalt, Ádám pedig érezte, hogy könnyek peregnek az arcán a boldogságtól, nyári szombat délután volt, hűvöse imateremnek és melege az új életnek az alföldi kisváros egy félreeső utcájában, rövid szünetet tartottak a szertartásban a kereszteléseket követően, a gyülekezet pedig újra zajongó nyugtalanságba meg túlhúzott, fals mosolyba öltözött azonnal, maszatosnak, erőlködőnek érezte Ádám a helyiségben fellángoló keresztyén lelkesültséget, ezért kimenekült gyorsan a teremből, inni vagy kezet mosni, bármi jó, csak ez a lassúságot gyilkoló lihegés ne legyen a közelében, lépcsők és folyosók nyíltak az előcsarnokból különböző irányokba ismeretlen rend szerint, visszhangzott már a csarnok is az örömtől, ismét nevetni kezdtek valakik tudhatatlan okból vagy ok nélkül, Ádám pedig elindult a leghosszabbnak látszó folyosón az épület vége felé, miközben egy vadidegen férfi még barátságosan megpaskolta a vállát mellette elhaladva, mondott is valamit, ám Ádám azt nem értette szerencsére, elege lett a ragacsos boldogságból, el innen, de rögtön, gondolta, sietősre is fogta, amennyire lehetett, kisebb szobákon meg jól felszerelt oktatótermeken ment keresztül határozott léptekkel, miután a folyosó végén eltűnt a lelkesültek szeme elől, mintha tudná, merre tart, elhagyott öltözőket és lakkszagú könyvtárszobát látott, szédülve kicsit, egy-egy ember mozgására figyelt fel távolabbi helyiségekben néha, ismeretlenek csináltak ott ki tudja, mit, olyankor fordult más irányba, miközben egyre távolabbról hallotta csak a tömeg erőszakos zsibongását, nagy volt az imaház, idegenül tiszta terekkel és kiszámolt ízlésességgel, aztán nem sietett már egy idő után, botorkált csupán, reluxával sötétített szobákból fémbútoros irodákba ablaktalan közlekedőkön keresztül, nem nagyon tudta követni, hol is jár pontosan, amikor az egyik nyitott ajtó mögött meglátta Annát, majdnem háttal állt a lány, még mindig körbecsavarva az átázott lepedővel, és egy dobozkában keresgélt valamit türelmesen, lehajtott fejjel koncentrálva, a hosszú ujjai lassan kavargatták a dobozban fémesen összekoccanó tárgyakat, amikről sosem derült ki, hogy mik is valójában, és egy halk, nyikorgó hangot adott a padló, ahogy Ádám megtorpant az ajtó előtt, Anna felnézett akkor, de nem látszott rajta ijedelem vagy meglepettség, érdeklődve, várakozva figyelte Ádámot, Jánossy Károly, ez volt a falra írva az ajtó mellett, nyilván az édesapja irodája, gondolta Ádám, aztán belépett a helyiségbe, Anna pedig óvatosan az asztalra helyezte a dobozkát, majd leengedte magáról a jeltelen, hófehér lepedőt, és egy mozdulattal megszabadult a testére tapadt zsákruhától is, Törölj meg, légyszíves! , mondta nyugodtan, és Ádám akkor látta először ruhátlanul a lányt, akinek a szemében az elanyátlanodott őzikék tiszta hálája jelent meg, miközben ő szárazra törölte a kemény melleit, így kezdődött, a keresztvíz felszárításával, és attól fogva Ádám olyan természetes módon foglalkozott Anna életével, mintha a sajátja lenne, vagy majdnem úgy, Nincs már értelme aludni, szólt a lány mosolyogós hangon a huddingei kemping egyik faházában azon a sötétség nélküli éjszakán, miközben Ádám a temérdek hajából fésülte ki a kócokat beszárítás előtt, az ágy közelében álltak éppen, jázminos szappanszag töltötte be az egész szobát, és Anna szembe fordult vele, kedves, gyerekes arca volt így ázottan, aztán Ádám a Donald kacsás törölközővel felitatta a maradék nedvességet a bőréről.

Szabó Tibor Benjámin (fotó: Stúdió Bakos )
 

A kötet könyvészeti adatai:
Szabó Tibor Benjámin: 47 - Démonok ideje
Noran Kiadó 2004 kft. Bp. 2009.
268 oldal. 2499 Ft

2009-04-16 20:17:00