Vászonra ítélt színház
John Patrick Shanley – Kétely
Shanley filmjét több kategóriában is jelölték Oscar-ra, végül a ragyogó színészi alakításokat sem díjazták. A konzervatív, katolikus amerikai iskolában játszódó Kételyt elsősorban Meryl Streep (fotó) rajongók figyelmébe ajánljuk.
A Kétely, a rendező (John Patrick Shanley) saját színpadi művének filmes adaptációja. A cselekmény a 60-as években, egy erősen beszabályozott, hiperkonzervatív közegben, egy amerikai katolikus iskolában játszódik. Az intézmény két pilléregyénisége, az iskola igazgatója, Aloysius nővér (Meryl Streep) és Flynn atya (Philipp Seymour Hoffman) egymás tökéletes ellentétei; a mediátor pedig James nővér, a fiatal és naiv apáca (Amy Adams). A főnővér kegyetlenül ragaszkodik a hagyományokhoz, Flynn atya pedig igazi reformer, neki köszönhető, hogy az iskolában megkezdheti tanulmányait egy néger kisfiú, Donald. A film kezdeti idillikus atmoszférájának felbomlását és a konfliktus kirobbanását a diák és mentora egyre kétesebbnek tűnő viszonya okozza. Bizonyíték persze semmire nincs, csak jelek vannak.

 

A Kétely súlyos problémakört feszeget, a film mégis súlytalan marad, és ez egyrészt abból adódik, hogy Shanley inkább mondható színházi rendezőnek, mint filmesnek, másrészt színpadi művek filmre adaptálása többnyire semmi jóra nem vezet. A Kétely esetében az a paradox helyzet áll elő, hogy ami működik a filmben, nem filmes, hanem színházi elem, a film médium specifikus sajátságai pedig elenyésznek, illetve rendre félresiklanak. Nem fér kétség ahhoz, hogy az alapanyag, a rendező színpadi darabja dramaturgiailag igen jól felépített mű, a filmben elhangzó dialógusok ragyogóak, páratlan a szereplők aprólékos kidolgozottsága is. Például, ahogy a rendező karizmatikus Flynn atya kétes hajlamainak bizarr kifejezőeszközét, a hosszú, de mindig ápolt körmöket bemutatja. A feszes dramaturgia, a jól megírt dialógusok, és a szereplők árnyaltsága elengedhetetlen a filmek esetében is, de ahhoz, hogy a vásznon életre keljen, ami színpadon valószínűleg nagyszerűen működik, igen kevés. Ezt a rendező nyilvánvalóan érzi is, hiszen helyenként megkísérel a filmszerűség irányába mutatni, a Kétely viszont ilyenkor azon nyomban megbicsaklik, és a hatás óhatatlanul a giccs felé mozdul el. Ilyen például a tavaszi verőfényes utcán libegő tollpihék képsora. Ez a jelenet képtelen az elemelkedésre, mert nem más, mint Flynn atya prédikációjának gyenge illusztrációja, csupán megismétli azt, ami elhangzik. Mindennek ellenére a film bizonyos jelenetei hatására több pillanatra is elveszíthetjük időérzékünket, ez pedig egyértelműen a színészi játéknak köszönhető. Amikor Meryl Streep mirelit mimikával kérdezi meg Donaldtól, aki a tanítás közben fejhallgatóval rádiózgat, hogy: „Te nem tudod, hogy egy zsinór lóg ki a füledből?”, egyszerűen zseniális. Arról a gesztusrendszerről, amit Flynn atya szerepében Philipp Seymour Hoffman felépít, pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Minden megnyilvánulása kétértelmű: tekintetén időnként az undorító perverz vonások uralkodnak el, máskor pedig olyannyira a szimpatikusak kerülnek előtérbe, hogy a néző az atya visszataszító, hosszú körmeiről is megfeledkezik.

 

A Kételyt 2009-ben több kategóriában is jelölték Oscar-ra, de végül még a nagyszerű színészi alakításokat sem díjazták. Shanley filmjét elsősorban Meryl Streep rajongóknak, és olyan nézőknek ajánlom, akiket nem zavar, ha egy film szinte kizárólag a színészi játékra és a verbalitásra épít, ha lassan bontakozik ki, és ha cselekményének végkifejlete nem biztos, hogy nem vonható kétségbe.

[ Szabó Nóra ] 2009-04-14 20:39:00