„Zenés táncos vonatbemondó”
Parti Nagy Lajos: Ibusár-megállóhely - Pécsi Harmadik Színház, rendezte: Vincze János
Nem divatmajmolásból került színpadra Parti Nagy Lajos szövege a Pécsi Harmadik Színház szociálisan is érzékeny, kortárs drámára nyitott közegében. Helye van a színház repertoárján egy ilyen darabnak Örkény-Spiró-Egressy drámai erejű abszurd vagy keservkomédiái mellett, előtt és után. Az Ibusár-megállóhely talán a legtöbbet játszott kortárs magyar dráma. A Vincze-féle előadás igazi meglepetése, hogy miképp él az operett totális színház eszközeivel.

„Sárbogárdi Jolán mi vagyunk.”
Vincze János

Parti Nagy Lajos 1990-ben Sárbogárdi Jolán álnéven leány-regényparódiát írt, A test angyala címmel, ebből az alapanyagból készített hangjátékot a Magyar Rádió meghívásos pályázatára, melynek sikere nyomán a művet a Debreceni Csokonai Színház is bemutatta, s az 1992-es ősbemutató óta újabb és újabb helyeken kerül sor premierre. Két változatban fut a darab, Pécsett a monodrámaként látható. Az Ibusár-megállóhely-nél a hálásabb, színpadibb hangjáték-szöveg talán nem is létezik, erről tanúskodik az elmúlt tizenhét év vagy húsz bemutatója (utoljára a budapesti Nemzeti Színházban történt). Pécsett 1998-ban, Janus Egyetemi Színház játszotta először Mikuli János rendezésében (nem a monodráma verzióban, s Füsti Molnár Éva ott is szerepelt).

 

Parti Nagy nyelvtudása a költői hangszerelés lehetséges ravaszságával olyan nyelvet teremtett, amely a lehető legközelebb került a mai beszélt nyelvhez (alig kopott meg az eltelt majd két évtizedben), de a normál nyelv olymód elhajlításához is hozzáfog, amelyből – alapesetben – csak a hibát látnánk, a dilettanciát, s nem szégyellenőnk legalább magunkban kinevetni az újdonászi hangzatokon megszólalót. Márton László nem véletlen emlegette Parti Nagy Lajos költői szövegeinek „nyelvi tumultus”-át. Ezt a fajta nyelvgenerálást a helytelenből a helyesbe irány jellemzi. Az alkotó a helytelen nyelvhasználati módból a helyesbe emel kifejezéseket, egy hétköznapi, átlagos tudásszint alattit nyelvet kever egy emelkedett, vulgár-operetti dilettáns nyelvvel, s teremt így együtt egy szürreálisan újat („Szállj, szállj, szép brazil boám,/ Szép brazil boám, csak szállj./ Szállj, szállj, szellők nyargalááán…” „Vederszám hull piros vérem/ Odakünn a csatatéren.”). Ugyanezt teszi színházi jelrendszerrel Vincze János és Füsti Molnár Éva. A szeretni való, trampli vasutasnő megformálása mikro-realisztikus elemekkel, jelmezzel, díszlettel – egyenruha, íróasztal, hangosbemondó, Magyarország vasúti térképe, neonlámpa, uzsonna…. – is történik, de az alkotói hév- és az indulatábrázolással együtt megkezdődik az önironikus, a színház által már meghaladott klasszikus operetti túljátszás felidézése – a heves karikírozott gesztusokon túl ehhez hozzájárul a világítás, a zene és a tánc. Az alkotók az önkontrollt elvesztő jegykiadónő utolsó órácskáját mutatják be.

 

Sárbogárdi Jolán maga a stílus, a manír által egy robbanásra kész, feszült személyiség, amely átcsusszan a helyesből a helytelenbe (a hétköznapi helyesből a megélt saját operettbe), majd visszazuhan, s kezdi újra és újra. Így nemcsak a nyelvi normákat sérti, a társadalmin is sikerül túllépnie, eljut a saját végső határáig, s mivel közben halmozza a mulatságosnál mulatságosabb, bornírt képzavarokat, megszületik a humor egy olyan fanyar fajtája, amelyben logikus elem a szürreális képzavar, s gyönyörűséget szerez a befogadónak/nézőnek. Parti Nagy a füzet-, és lányregények dilettantizmusát emeli be művészi módon a magyar irodalomba. Komikusan reménytelen az operettet álmodó hősnő világa. Vincze rendezése Jolika létének feszültségét a kettősségben élésben mutatja fel. Az egyikben csupán mindennapi létezésre szorítkozik, a vegetálásra, a munkába járásra, az anyukával pörlésre, egy sivár, beteljesületlen szerelemre… E végtelen, s reménytelen monotóniában boldogtalanul létező emberi lény mi mást tehet, minthogy sóvárog tiszta és nagy érzelmek, egy teljesebb élet után (ez lenne a beszélő nevű Kleisermann Mihály, jegyvizsgáló). Vincze végtelenül fájdalmas karikatúráját adja egyaránt a színháznak, s a mai korban létezőknek. Élvezhetjük Parti Nagy nyelvi bravúrjait - ahogyan a dilettáns alkotót, s az operetti dramaturgiát magába olvasztja, s közben kifacsart klasszikus idézeteket hajigál humorbomba gyanánt – ezt a szemléletet az alkotók a színházi klasszikus operettjátszás karikaturisztikus megidézésével emelik színpadra. Parti Nagy a főhős éjszakai szorongásainak fantazmagóriáját is megjeleníti, úgy hogy egy teljes ember egzisztenciális szorongásait tárja fel boás, huszáros képzavarok által. Füsti Molnár játéka nyomán szinkronban képes vihogni a néző a bodorodó operett-felhőkben, s érzékelni a Sárbogárdi Jolán-féle létezés rettenetét. Mert Vincze előadásának nagyszerűsége éppen abban az „ocsmányul” túljátszásban van, hogy az ének nem ének, a tánc csak medvetánc, a színész végig koncentrál, izzad, túlpörög, túljátszik, s elképesztő energiákat ad le, közben ötletbörzét, brillírozást, tárgyanimációt is láthatunk, komédiát, paródiát, leányregényt, de mégiscsak egy sivár élet sorstalan főhősének tragédiáját, amelybe belepusztul a „főhős”. Megszeretjük Jolánunkat, a jegykiadó, kicsit „érzékenységi ideggyenege”, nagyon vénkisassszonyt, akit éjszakánkét képzelt rémek harapdálnak, mégis operettet írt. Nekünk. Rólunk. Értünk lázadt a mindenkori állomásfőnökök, a sehonnai bitang Vargányai Gusztik védte lélektelen világ ellen.

 
Kapcsolódó linkek:
   • Az előadás képei a Pécsi Harmadik Színház honlapján
[ Balogh Robert ] 2009-03-26 22:12:00