Költészet és teremtés
Lator László: Az édenkerti virradat
Halmai Tamás Versnyelvtanok című kötete 25 verselemző esszét tartalmaz –az írások a kortárs magyar líra alkotásaiból veszik tárgyukat-, melyek nyelvhasználata és a közelítésmódjának vállalt személyessége nem a szakszerűséget csorbítja, csupán a befogadhatóság esélyeit növeli. Könyvajánlóként álljon itt Lator László Az édenkerti virradat című versének elemzése.

„Nem tudunk megrázóbbat mondani, mint a szüntelenül fenyegetett lét szorongató drámája, csontig ható gyönyörűsége.”

Lator László

„Hozzá képest a bibliai teremtéstörténet angolosan visszafogott.”

Lengyel Balázs

Akár korszerűtlennek is érezhetnénk azt a mélyen ontológiai szövegigényt s azt a himnikus-eksztatikus megszólalásmódot (párban a formanyelv klasszikus méltóságával), amely Lator László verseinek a kezdetektől megkülönböztető jegye. De rögtön szembesülnünk kellene a gyanúval: ami – az adott történeti kontextusban – időszerűtlennek mutatja magát, talán csak az időtlen alakváltozata. Mással aligha volna magyarázható, hogy egy, a posztmodern poétikáktól ennyire távol eső versalkotásmód ekkora erővel képes megszólalni s megszólítani – ma is. Amiben szerepe lehet annak is, hogy Lator rendkívül ritkán közöl verset; saját lírai életműve (túl nagyszerű műfordításain és remek esszéisztikáján) néhány karcsú kötetben összegződik. Az alábbi, 1970-es keltezésű vers minden szempontból jellegadó darabnak tekinthető; a témaválasztás, a nyelvi jellemzők és a poétikai eljárások a teljes Lator-lírán végigvonuló sajátosságok.

AZ ÉDENKERTI VIRRADAT

Az édenkerti virradat
gyöngyzáporában ázva
tajtékosan szakad a rét
a sárga vízmosásba.

Egy remegő felhőgomoly
világos árnya rászáll,
meghajlik s máris visszaáll
helyére egy virágszál.

Megérzi álma homorú
fészkén a könnyű térség
növekvő lázát, nyugtalan
madárszárny-verdesését,

magánya gyöngén lüktető
hártyáját átszakítja,
kitántorul a kába szív
a lángsörényű síkra,

és megrohanja hirtelen
tündöklő léte, földi
sorsa, mint csonthéját a mag,
hézagtalan betölti.

Lator László
 

Szívet derítő egybeesés, még ha véletlennek mutatja is magát, hogy a szimbolikusan a költészeti modernség végét jelző évszám (Paul Celan halálának esztendeje, 1970) Lator lírájában éppen az örök kezdet misztériumáról való beszédet szólaltatja meg. Olyasfajta lírai genezis útján, amely a „léttel bélelt idő” (Hegedüs Bea) elemi tapasztalatát a csodának kijáró ámulattal bírja szóra.

Az édenkerti virradat nem adja alább: a létezés, pontosabban az élet, még pontosabban: az élet keletkezése adja a vers tárgyát. Első kérdésünk lehet, hogy az „édenkerti virradat” kronotoposza vajon szó szerint vagy metaforikusan értendő-e. A tér (éden) és az idő (virradat) megjelölése a címben s az első sorban nem nyújt fogódzót; igaz, magára vessen, aki egy verstől fogódzót vár szavak helyett. Mindkét olvasat tartható: a vallási elbeszélések paradicsomát éppúgy megsejthetjük itt, mint az élet (s a mindenkori élet!) kezdetének tudományos elképzelését. Betű szerint olvasva az édenről magáról, retorikusabb közelítésben az életről mint édeni értékről vall a vers. (Egy távlatosabb elemzés keretében bizonyosan nem volna haszontalan művelet a verset a „Valamikor a paradicsom állt itt.” [Apokrif] Pilinszky-féle szemléletmódja vagy a Paradicsomkert Nemes Nagy Ágnes-i angyaltana fényében szemügyre venni…)

Elevenség és fegyelem: e két vonás összjátéka, mint Latornál szinte mindig, kivételes eredménnyel jár. A verstan biztosította lendület (a jambusok sodrására, a félrímek szabadságára, a soráthajlások bőségére kell utalnunk) s a látomásos képi világ, a szembeötlően gazdag metaforarendszer az egyik oldalon. A szabályosság, kiszámíthatóság és kiszámítottság a verstanban, illetőleg a képalkotás bámulatosan szervezett rendje a másikon

. A vers felépítését a képek egymás utánisága határozza meg. Ennek logikája pedig világosnak tűnik föl: az ontologikus teljességigény nem egyszerűen a négy elem (zápor, felhő, láng, sík stb.) megidézésén keresztül képes valóban az Egészről, a létezés egészéről szólni, hanem – és mindenekelőtt – azáltal, hogy a kifejlődő életről annak szakaszaiban, mintegy létszintek szerint ad számot. Így jut el vers és olvasója az élettelen közegtől (éden – víz – felhő) a növényi (rét, virág) és állati (madár, szív) fokon át a már saját sorssal bíró, emberi tényezőig, Teilhard de Chardin emlékezetes kifejezésével: az Emberi Jelenségig (lét, sors). S hogy e kép- és képzetsorozat ne holmi létfilozófiai lecke iskolás felmondásaként öltsön alakot, abban – a fent nevesített poétikai jellemzőkön s egy-egy más fogáson (például a „világos árnya” oximoronján vagy a „szív” szinekdochés jelentésirányán) túl – egy további szervező elv játszik szerepet. A vers képi valóságának kivételes komplexitására gondolunk. Arra az összetettségre, amely a teremtett világ gazdag és szerves teljességét úgy érzékelteti, hogy a megrajzolt képeket minduntalan egymásra vonatkoztatja. Más szóval: a különböző létszintekhez kapcsolódó képek egy másik szinten trópussá válnak – a létezők egyenértékűségét, egyenrangúságát, kivétel nélküli önértékét sugalmazva. Az élet változatai a vers tropológiai szerveződésében ilyen módon egymás metaforáiként jelennek meg: a rét például „tajtékosan szakad”, mintha vágtázó állat volna; a felhőgomoly élőlény módjára „remeg”; a szív álmának „homorú fészke” van, akárha madárról volna szó (amint a térség létmódjához a „madárszárny-verdesés” képzete rendelődik); a magánynak (mint absztrakciónak) „hártyája” van (ez a tapintható élet sajátossága), ahogy a síknak (a még élet nélküli geoszférának) „lángsörénye” (ez utóbbi ráadásul metaforát rejtő metafora…). S ami végül betetőzi mindezt, „hézagtalan” verszárlatot eredményezve: az utolsó sorokban a szubjektumról (az immár „tündöklő lét”-tel, „földi sors”-sal bíró létezőről) a mű a „mint csonthéját a mag” növényi hasonlatával tesz végső kijelentést – saját logikáját s a befogadó figyelmét is az élet körforgásos rendjébe térítve vissza…

 
Akadémiai székfoglalójában okkal-joggal írhatta Berzsenyi, hogy a poézis nem más, mint „a teremtés örökké folyó munkájának gyönyörben öltözött folytatója”. Amit persze éppoly nehézkes volna szabatosan bizonyítani, mint amilyen könnyűszerrel elmerenghetünk a meghatározás finomsága fölött. Ám, ha igazolására kényszerülnénk mégis, érvek helyett elég volna talán csak egyetlen műre hivatkoznunk. S a Lator Lászlóénál alkalmasabbat egy effajta költészetbölcseleti vitában kevés eséllyel találhatnánk. Hiszen Az édenkerti virradat a szépséggel telített (vö. pl. „gyöngyzápor”!) világból a teljesség és tökéletesség („hézagtalan betölti”) képzetét alkalmasint páratlan esztétikai nívón nyeri ki. S ez nemcsak a vers, de az olvasó számára is kétségtelen és visszavonhatatlan nyereség.

Halmai Tamás: Versnyelvtanok - Elemző esszék kortárs versekről
Vigilia Kiadó, 2008

[ Halmai Tamás ] 2009-03-11 11:33:00