A szándékolatlan nyersesség következményei
Egy tudományos ismeretterjesztő és egy dokumentumfilm a 40. Magyar Filmszemlén
A 40. Magyar Filmszemle első néhány napján dokumentum és ismeretterjesztő filmeket láthattunk. A tematikus sokféleség mellett a filmek egyik fő jellemzője a nyersesség. Ez lehet szándékos vagy szándékolatlan, a néző számára legtöbb esetben mindenképp megterhelő, és különféle következményekkel jár. Borbás Tamás és Bálint Ibolya filmjének ellentmondásossága például a nyersességből fakad.
A közönség a 40. Magyar Filmszemle első két napján tudományos ismeretterjesztő és dokumentumfilmeket nézhetett a Mamut helyett idén a MOM Park mozi termeiben. A filmek témái igen szerteágazóak, a digitális trükköktől, a drogfüggőkön át az apróhirdetésekig. Közös a filmek bőséges választékában az, hogy mindegyikük (szándékosan, vagy véletlenül) meglehetősen nyersen ábrázol. A tudatos nyers ábrázolás következménye legtöbb esetben kegyetlenség a filmvásznon, eredménye pedig az, hogy megterheli a nézőt. Általában a szándékolatlan nyersesség is megterhelő, de témától függően ez a fajta akár idegesítő is lehet.

Borbás Tamás - Digitális valóság filmen

 

A Szemle első filmje nem kivétel az előbb elhangzottak alól. Bár az ok, ami miatt megterhelő, és idegesítő az sajnos két nagy hiányosságnak tudható be. Borbás Tamás filmjét elég rossz nézni, és elég rossz hallgatni is. A befogadásról szól, arról hogy érzékelésünk a technikai fejlődésnek köszönhetően egyre érzékenyebb és finomabb. Ennek ellenére az a film, aminek épp a percepció a témája, hang és képminőség tekintetében igénytelen. A megszólalók hangszíne tompa és zörejes, arcszínük rákvörös.

A digitális valóság filmen amúgy nagyon érdekes, és a lehető legtöbb oldalról járja körül a vizsgált problémát: a vizualitást, a látást, és az illúziót. Frappáns választás a Szemle első napján, első filmnek. Kérdeznek benne rendezőt, kritikust, grafikust, pszichológust arról, hogy mi is a filmes trükk, miért szükséges, vagy épp miért nem; vizsgálnak benne nézőt, hogyan hat rá az átverés. A film egy rövid jelenet felvételének bemutatásával indul. Ezután megosztott vásznon láthatunk egy tudományos kísérletet: az egyik oldalon a trükkel készült filmrészletet, a másik oldalon a trükk nélkülit, és mindkettőn egy kis piros négyzetet, amely a vizsgált néző szemmozgását követi. Az eredmény pedig az, hogy sokkal nagyobb befogadói aktivitást követel meg egy olyan film, amelyben számítógépes manipulációt is alkalmaznak.

A magyar filmekben előforduló trükkök illusztrációjához a Hídembert, Mészáros Márta Temetetlen halott című filmjét, az 56 csepp vért, Szaladják István Madárszabadító, felhő, szél című filmjét, és Koltai Lajos Sorstalanságát használják. A neonreklámok, autók, modern épületek jól és kevéssé jól sikerült 'kioperálása', robbantások szimulációja szükséges, ha korhű hitelességre törekszik az alkotó, épp ezért a felsorolt filmek közül egy manipulációja igazán döbbenetes, ez pedig Szaladják István filmje, amelyen egyrészt egyáltalán nem látszik, hogy bárminemű digitális manipuláció áldozata lenne, másrészt, mert rámutat egy furcsa ellentmondásra. Szaladják saját filmjét naturalistának nevezi, de ez csak látszat, és a paradoxon maga, hiszen ahhoz, hogy a film igazán naturalista lehessen, és a sértetlen természetet ábrázolhassa, digitális technikával kellett eltüntetni a traktornyomokat a búzamezőkről, sőt a filmben látható templom sincs ott 'igaziból' a dombtetőn, hanem számítógép generálta trükk az egész.

A digitális trükkök alkalmazása néha szükséges, sőt elengedhetetlen, sok esetben valamiféle dramaturgiai célt szolgál. A pszichológus szerint az úgynevezett ’brain-like logiká’-hoz, az ésszerű, racionális logikához van köze, ha a digitális manipuláció a valóság hiteles rekonstrukciójához ad hozzá, ide tartoznak az említett filmek közül a Hídember, vagy az 56 csepp vér. De van egy másik manipulálási mód, amely a ’mind-like logiká-ban, a szellemi, az ésszerűség felett álló logikában gyökerezik, mint például Szaladják filmje, amely kulturális különbségektől független, az egyetemes tapasztalathoz igazodik, és ehhez mérten alkalmaz digitális trükköt. A számítógépes manipuláció több célra használható tehát, van viszont egyvalami, amit semmilyen digitális trükk nem helyettesíthet, sőt létrehozni sem képes, ez pedig az érzelmek egy-egy emberi szempárban tükröződő változása.

Bálint Ibolya – Apró örömök

 

Bálint Ibolya dokumentumfilmje székelyföldi fura lények heterogén, sőt eklektikus és rendkívül szórakoztató tárháza. Az Apró örömöknek több szereplője van: két újságárus kisfiú, egy bűvészcsalád, két fiatal fiú, egy restaurátor, egy fiát kereső asszony, a falu macsója, egy DJ. A kapocs köztük, hogy mindegyikük vásárolt egy Heti Hirdető című újságot, amely akciós termékeket, és heti horoszkópot tartalmaz, fő profilja pedig az apróhirdetés. A film egyrészt a hirdetések tartalmának köszönheti azt, hogy nagyon szórakoztató, másrészt annak a két fiatal fiúnak, akik képesek reflektálni a hirdetésekre, észreveszik az ellentmondásokat, értelmezik, és kifigurázzák a leírtakat. A humor forrása tulajdonképpen a két fiú szemfülessége, és kettőjük párbeszéde. Éles szemmel átlátnak a virágnyelven írt apróhirdetéseken, így derül fény például arra, hogy ugyanaz az alázatos fiú, aki szolgának szegődne, szívesen segítene a házban és a ház körüli kertben is, egy következő oldalon mindenre nyitott szexrabszolga lenne egy igényes házaspárnál: ugyanaz a telefonszám.

Bálint Ibolya filmje is meglehetősen nyersen ábrázolja az alakokat, de az Apró örömök nyersessége nem az utómunka hiányából, hanem inkább figyelmetlenségből fakad, az eredmény pedig nagyfokú ellentmondásosság. Ez az ellentét a fikciót és a valóságot átható szervezőerők legtöbb esetben összeegyeztethetetlen különbsége közt feszül. A film dramaturgiája mesékre emlékeztet. Minden szereplő keres valamit, fellapozza a hirdetőújságot, és kisebb nagyobb viszontagságok útján meg is találja azt, amire vágyott: a falu macsója motort, a cirkuszosok egy új teherautót, a dj az igaz szerelmet. Ez a fajta dramaturgia pedig nem a valóság dramaturgiája, amely a vérbeli dokumentumfilmeket irányítja, hanem a játékfilmeké, amelyben a rendező akarata érvényesül. Ilyen tekintetben az Apró örömök tehát inkább a 70’-es, 80’-as évek fikciós dokumentumfilmjeire emlékeztet, és ez nem is lenne baj, hiszen mondjuk Szalai Györgyi és Dárday István Jutalomutazás című filmje sajátosan szórakoztató, és annak ellenére, hogy fikciós elemeket is tartalmaz, mélyen a valóságban gyökerezik.

De ha a rendező azt vállalja, hogy rögvalóságot ábrázol, hús-vér, nem hivatásos színészekkel, hanem emberekkel, akik önmagukat játsszák, és igen erőteljesen átdramatizálva, megrendezve teszi mindezt, akkor nem engedhető meg az, hogy az utcákon csatangoló újságárus kisfiúk nyakában ott éktelenkedjenek a mikroportok, és a kameramunkán egyértelműen látsszon a megfelelő képkivágatot kereső mozgás, amelybe a mikroport már nem lóg be. Ez ugyanis zavarja a mesét. Az Apró örömök dramaturgiája nagyon tudatos, talán túlzottan is, és ha már ennyire az, ha a rendező ennyire nem bíz semmit a véletlenre, akkor az ilyen, mikorport-féle apróságokra is oda kell figyelni.

Az első nap két filmjére a figyelmetlenségből, időhiányból fakadó nyersesség jellemző. Technikai hibákról van tehát szó, amelyek egy kis odafigyeléssel, utómunkával kiküszöbölhetőek lennének. E hiányosságok ellenére Borbás Tamás filmje tartalmát tekintve rendkívül alapos és informatív, laikusoknak és ’a szakmának’ egyaránt ajánlható, Bálint Ibolya filmje pedig túldramatizáltsága ellenére is tartalmazza azt a többletet, amit emberinek nevezünk, és ezt a bemutatott karakterek őszinte gesztusainak köszönheti.

[ Szabó Nóra ] 2009-01-31 17:40:00