A magyar festészet napja 2008
Doyenek VII.
Doyenek VII. című kiállítás és Életmű-díj átadóünnepség megnyitására kerül sor 2008. október 13-án 18 órakor az AULICH ART Galériában. A tárlatot megnyitja Bereczky Loránd a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, a díjat átadja Dr. Schneider Márta szakállamtitkár, közreműködik a Caprice Quartet. Az ünnepség háziasszonya Bayer Ilona. A kiállítás megtekinthető 2008. november 27-ig.
 
Stílusok, képidők, időképek…
Doyenek
A magyar festészet mestereinek kiállítása

A művészettörténeti korok képideje egyre kápráztatóbb a mai ember számára. Posztmodern jellegzetességű, „stílus által kiégetett korunk”, mintha sóvárgó vágyakozással tekintene e festészeti hagyomány mélységes-mélyére, amely már-már frivol könnyűséggel: történelmi időket átható szellemi előképekké magasztosul.
Ismert, hogy a képzőművészet változásait elsősorban a stílus, vagyis a műalkotás egyes látható jegyeinek, illetve jellegzetességeik összességével ragadhatjuk meg. De az egymásból induló, egymásnak feszülő, egymást tagadó stílusok, irányzatok időbeli változatossága nem csupán zavarba ejtheti az értelmezőt, hanem azt a meggyőződést is erősíti, hogy e változatosság mögött alapvető szemléletbeli különbségek (is) rejtőznek. Tudjuk a művész a legritkább estben tesz „véletlenül” valamit.
Nem (is) csodálkozhatunk azon, hogy az „új” alkotói magatartás esztétikai igénye, mint valaminő „bűbájos léha”, a modern kifejező formák Képidejét, vagyis jelen-idejű viszonyát folytonosan a jövőbe helyezte: pontosabban Közelítve Távolította. Egyrészről közelítette, hiszen a modern idő- és térvilágot jellemző vizuális hajsza, már alig egy évtizedre, sőt, csupán néhány évre redukálta a kulturális ellenhatások során kialakuló új izmusok látó- és hatókörét. Másrészről távolította is, hiszen a protestálásban kiteljesedő új képzőművészet nem csupán a saját Időképét, vagyis stílusszemléleti korát, de vele együtt a képzőművészeti mesterség hagyományos szakmai alapjait, eljárásmódjait is idézőjelbe tette. A valódi műtárgyak Képideje mégis arra figyelmeztet bennünket: „még anyagba dermedten sem velük hal meg a történelem, s nem (is) vele minden érzelem.” Sőt, kép „jelen-idejű viszonyában” nem csupán az adott „stílusszemléleti kor” de az úgynevezett Időkép „kortalansága” is tükröződhet! A világ nem csupán megoldandó vizuális problémák halmaza, hanem érzéki örömforrás is.

Kokas Ignác - Ősz Ginza pusztán, 1985
 
S bár művészeti gondolkodást a komplexitás jellemzi, az autonóm műteremtésért folytatott egyéni motivációk az egyik legfontosabb hajtóereje a stílusok, irányzatok felgyorsult változatosságának. Mindez annak ellenére van így, hogy a művészi alkotás sohasem úgy születik, hogy a művész „mondani akar” nekünk valamit, és mi vagy „megértjük”, vagy nem. Természetesen lehetnek ilyen szándékai, de mire a mű elkészül, az úgynevezett mondanivaló érzéki (látható) minőséggé alakul át, és szervesen összefonódik a mű egészével. Korunkban már nem csupán a képzőművészet vesztette el ártatlanságát, hanem az esztétikai szépről kialakult fogalmunk is. Mégis a műalkotás megmaradt gömbszerűen egész, önmagában zárt, mikrokozmosznak, ami számtalan olyan „közlőelemet” tartalmaz, amire az alkotó nem is gondolt volna, és olyat is, ami – mivel mindannyian mások vagyunk – személy szerint szól mindenkinek. A huszonegyedik századi médiatechnika fejlődése és – mobiltelefon, digitális fényképezőgép, kamera, számítógépes grafikai programok manipulálása stb. – tömeges elterjedése következtében eljutottunk arra a pontra: „bárki lehet művész”. Elterjedt álláspont, hogy a technikai eszközök egyszerűsített felhasználói ismeretei már-már feleslegessé teszik (tehetik) a hagyományos képzőművészeti technikák megtanulását. Következésképpen szükségtelenné válik az ábrázolás, de ha nincs ábrázolás, akkor magára a képre a „műteremtésre” sincs szükség, elég csupán az elképzelés, a koncepció, amelyben a vizuális kifejezés: „állig felöltözötten is meztelen.” Amikor a fenti eszközökön létrehozott művészet érdektelenné válik, mert bárki, aki a megfelelő technikai eszközökhöz hozzájut, képes lehet úgynevezett manipulált képfelületek vagy virtuális művek létrehozására, akkor változásra érett a helyzet.
Természetes szellemi folyamatnak tekinthető, hogy minél inkább eliminálja egy meghatározó vizuális szemlélet a hagyományos képzőművészet fogalmi és technológiai készletét, annál inkább újraélednek a festészetet éltető vizuális problémák. Ennek is köszönhetően a kortárs magyar képzőművészeti szcénában jelentős átrendeződések mentek végbe. Az utóbbi években „kánonalakító” szemléletváltozás zajlik, amelynek meghatározó befolyása van a műteremtés szándékaira. A hagyományos képességekről való lemondás, illetve az alkotóképességek lebontása szükségszerűen vezet (vezetett) ahhoz, hogy – paradigmaváltó értelemben – a képesség visszaszerzésének kora következzen! De ez, a korábbi esztétikai közmegegyezéstől való radikális eltávolodás, már nem csupán ellen-kulturális attitűdben teljesedik ki, sokkal inkább a képidő „jelen-idejű múlt” időszerűségében. Talán nem véletlen, hogy Képzőművészeti Egyetem frissen végzett növendékei közül kerülnek (kerültek) ki azok a művészek, akik – nemzetközi folyamatok változásaira is figyelve – tudatosan újra és újra élesztik a festészeti hagyományt. Így volt ez a múltszázad nyolcvanas éveiben az „újszenzualizmus” kialakulásakor, de így volt ez az új évezred első éveiben kibontakozó, a Tiziano vizuális szellemterével rokonságot tartó „újkonzervativizmus” megjelenésével is.

Lossonczy Tamás - Alakuló élet, 1963-83
 
A kortárs festészet azzal, hogy a „jelen-idejű jövőbe” lépés során elvesztette a „múltját” és tradicionális kifejezési eszközeit, felváltotta a civilizáció technikai és közvetítő eszközei.
A kortárs festészet új kérdésfeltevés, tehát a Jelen-Idejű Múlt felé fordult, amelyben előtérbe kerülnek az akadémiai felkészültség: vissza a tradicionális képességek igényéhez és követelményéhez. Természetesen nem csupán arról van szó, hogy egy akadémikus képzettségű alkotó törvényszerűen szembesülni kényszerül szakmája múltjával. A hangsúly, az „örök” átláthatóság megjelenítési módjában, újraértelmezésén van, amelyben a mű a saját korához való tartozása, a Képidő eredeti kontextusa, illetve annak megújítása a meghatározó.
Az elsajátított hagyomány képes megújított módon visszanyerni funkcióját: a mű jelen-idejű viszonyára Képidejére fókuszálva. A festészet remélhetőleg megőrzi humanizáló erejét és nem lesz áldozata a technikai civilizáció és elidegenedés folyamatának.
Az alternatív válaszreakció tehát nem csupán romantikusan felmondott lecke, a látszatvalóságot kialakító tömegmédia és a valóságot technikai módon manipuláló képzőművészettel szemben, hanem a személyiség szabadságát közösségben értelmezett szellemi alkotóerő, amely be-bevilágít a „jelen-idejű múlt” ránk boruló sötétségébe is. E szerint a „titkos találkozások kertjéhez” vezető út már nem nélkülözheti az úgynevezett „modern-kor” előtti idők szakmai felkészültségét és mesterségbeli tudását sem.
Emberi életünket az eltelt évek számával mérjük, de a művész számára az idő olyan személyes bensőséges érzelmi viszony, amelyben nem csupán a saját mű Képideje, hanem a kor IDŐKÉPE is tükröződhet! A Magyar Festészet Napját ünneplő kiállításon olyan kiváló műveket láthat az érdeklődő látogató, ami – tematikai megkötés nélkül – szellemi önarcképként (is) értelmezhető. A doayenek rendkívüli mesterségbeli felkészültségükkel, magas szakmai minőséget képviselő műveikkel (is) tovább folytatják a kortárs magyar festészet meg-megújuló dialógusát.

Szilágyi András
filozófus, művészeti író, költő

CAPRICE QUARTET:
Csap Melinda hegedű
Türk Zsuzsanna hegedű
Kakuk Anna Magdaléna brácsa
Horváth Alexandra gordonka

AULICH ART Galéria
1054 Budapest, Aulich u. 5.
A kiállítás megtekinthető 2008. november 27-ig.
Munkanapokon 7 – 18.30-ig.

[ k.l. ] 2008-10-09 12:27:00