Part és pieta
Loschitz Ferenc és Tamás Zsuzsa verseiről
Loschitz Ferenc (1977) és Tamás Zsuzsa (1978) nemzedékük legtehetségesebb alkotói közé tartoznak. Kötetük még nincs, teljesítményük alapján már megérdemélnék. A két költőt Halmai Tamás mutatja be.

„Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még
senki meg nem itatott.”
Pilinszky János

„…a szomjúság a víz létezésének bizonyítéka.”
Tábor Béla

Olvasó legyen a talpán, aki a kortárs irodalmi folyóirat- és könyvkultúra kincses bőségében zavar nélkül kíván eligazodni: a feladat jószerivel megoldhatatlan. Megoldhatatlan, hiszen a művelődés intézményeit is sújtó gazdasági nehézségek dacára még mindig rendre annyi lap és kötet lát napvilágot, amennyit egyetlen olvasói tekintet aligha foghat át értéssel. A legtöbb, amit tenni lehet, a legtöbb: olvasni lankadatlanul, megalkuvás nélkül, felelőtlen jókedvvel – s akkor bizonyosan mindenki nyer. Az író olvasót, a mű olvasatot, az olvasó élményt. S élményei közt, egyebek mellett, azt a derűre jogosító tapasztalatot, hogy késő modern költészeti hagyományunk versnyelvi emlékezete hány és hány érvényes módon képes ma is szövegalakító tényezővé válni; a nyugatos s még inkább az újholdas esztétika öröksége hány és hány alakváltozatban képes újjáformálni magát. Például Loschitz Ferenc (1977) és Tamás Zsuzsa (1978) művészetében. Akik nemzedékük legtehetségesebb alkotói közé tartoznak. Kötetük még nincs. Ha e sorok íróján múlna, már lenne.

Loschtiz Ferenc
 

Nincs könnyű nyár Loschitz Ferenc verseinek gyakran groteszkké rajzolt bensőségessége (amely a kortárs lírai szólamok között mind egyértelműbb helyet biztosít e bátor alanyiságnak) elsősorban Orbán Ottó költészetéből átmentett vonás. A fény-motivika és az évszaktoposzok emelkedettségét is ez óvja meg a tagolatlan pátosz kísértő veszélyétől; a tág terekbe rajzolt természeti képek egyéni árnyalatai is ebből származtathatók; a dalszerű versformák is innen kapják esztétikai teltségüket; s a könyv(tár) motívumát játékba hozó és a (vers)írásra ars poeticus műgonddal reflektáló szövegekben is e sajátosság ellensúlyozza a vallomásos esztétizmus líranyelvi megoldásait. Loschitz műveinek így értett poétikai arányérzéke nem egyszer hibátlannak tetsző kompozíciókban bontja ki magát. A Dél sorainak ünnepi szépségű jambusait s az általuk színre vitt naphimnusz-közérzetet a fölütés habozó köznapisága, a szókészlet egynémely elemének természettudományi eredete, illetőleg a sorátlépés egy helyütt szótörést is eredményező eszköze s a központozás jelentéssokszorozó elhagyása egyszerre bizonytalanítja el – jótékonyan: „Még meggondolom hogy milyen lehet / írni nagy kupolák hűsén a strófát / ha árnyatlanok és türelmesek / a nehéz szelekben rogyadozó fák // oldalhajlásban mérik az időt / nem tömegvonzás hanem heves áram / e mozgás s csodálják új delelők / a homokos part bősz forgatagában // időnk homályos semmivé vegyül / hány tévhittel hány hajdanvolt kacattal / kiment a hőség karmai közül / nem látott trónusokig fölmagasztal // amíg a rekedt nyár izzó nyaláb- / sugarakkal fordul felénk akárha / a forróság pontos nyomvonalát / jelölné ki egy újabb délutánra”. A hajnal vendége mindenekelőtt a hasonlatos képalkotásmód transzcendáló hajlama s a beszédhelyzet megalapozásakor szintaktikai kisszerkezetekbe szorított létbölcseleti igény révén válik emlékezetes olvasmánnyá: „A tűznek látom pirosságait, / lángos telihold-kövérjén a sárgát. / Más hajnal ez. Perc percre eltelik. / Alszanak a sápadt körúti lámpák. // Fölkel. Fölizzik. Aranysárga fény / húzódik rá a szánalmas tetőkre. / Mintha egy film, még így az elején, / az éji mozik vásznáról lejönne. // Vendége vagyok, idegen, nehéz / emlékeimmel vagyok messziről jött. / De úgy fia, mint egésznek a rész, / mennynek az angyal, pokolnak az ördög. // Kéményből füst-szál csonka csíkjai / szállnak, lomha felhőkön karmolászva. / Az eget nehéz megmozdítani, / hosszan kifeszül selymes, tiszta vászna.” Ugyancsak a fény metafizikájával vet számot például A Napisten című szöveg: „alá és föl föl és alá / jobbról balra meg balról jobbra / mintha üzenné mondaná / mintha az égbolt mocorogna […] fölborul minden mintha még / jelezné hogy van ég van isten / s a dolgok megoldásaképp / agyunkon kell hogy átsüvítsen”. A Félálom szcenikája pedig az ébrenlét határán tétovázó öntudat kétértékű megvilágosodásának mindennapos misztikumából nyeri fő összetevőit: „Már csügged, mint az elernyedt karom. / Tompa égzúgás lett az éjszakája, / s hold is zúg, hallja. Északi, vakon / is tudható távolság. Majd ha sárga / súrlófény ráng az ablak halovány / négyszögén, fölül. Nem tudja, mi újság. / Az üveg tükrén aprózva, profán / úszkálnak szét a meztelen medúzák.” A vízözön-történet teológiáját profán életképi keretek közt újraíró vers (A part), az apához való viszonyt a késleltetés módszertanával poetizáló mű (Egy öregúr a telefonból) vagy „a kőfal felé érkezem haza” példázatos zárlatában kiteljesedő költemény (Fal és por): mind úgy jellegadó darabjai e költészetnek, hogy közben megalkotottságuk egyedi erényeit sem fedi el a kétségtelenül közös intenció. A világ rendjébe a belenyugvás békéjével (s talán sehogy másképp) beilleszkedni tudó én szavai Loschitz Ferenc egész lírájának mottójául szolgálhatnának: „Nincs könnyű nyár, csak elviselhetően / egyszerű: nap süt, fénylik és ragyog. / Szikrázó burok az égbolt fölöttem, / alább falomb és én magam vagyok.” (Teljes évszakok)

Tamás Zsuzsa
 

Egyablaknyi ég Tamás Zsuzsa írásaiban a személyesség kockázatos közvetlenségét a tárgyiasító figyelem figyelmességgé mélyített (s ekként mélyen reflektált) versnyelvi magatartása oldja. A türelmes alázattal szemügyre vett világ e művekben mintegy a „Szótlan imádság” (Utca [Lépni] ) tereként mutatkozik meg. A Tamás Zsuzsa-féle líranyelv hagyományokba ágyazottsága több ponton, számos vonatkozásban szembetűnő. A mívesség emlékét hordozó, kimunkált verstani esendőség alakzatai is e belátás felől bírhatók szóra; a stílusszinteket egymásba játszó poétikai tudatosság is e keretben értelmezhető. A jambikus verselés formális eszköze, a beszédmód stiláris-retorikai összetettsége s a metafizikai kérdésirányokat ismeretelméleti dilemmákkal terhelő szövegigény mellett figyelemre méltó például a költői nyelv irodalmias egységét megbontó idegen szavak jelenléte a versek jó részében. E szöveghelyek olvasatunkban nem formanyelvi divatnak hódolnak be, inkább a dikció rétegzettebbé tételében töltenek be lényegi szerepet. Néhány jellemző példa erre: „Elhagytál, de összetart a csontok geometriája.” (A magány geometriája), „Az objektív: / Isten pupillája.” (Utca [Menni] ), „Az arcod és az idegen árok. / Tenyerembe vésett barázda. / Miféle tektonikus mozgás / vájta jelét az éjszakába?” (Tenyér), „Kétezer-hat júniusban / én, egyszeri Tamás Zsuzsa / jelentem: alulmaradtam. / Legyőz a hemicrania.” (Végrendelet), „A néma sejt / abortátum-sikolya.” (Tojás) Aligha van olvasó, akinek ne jutna eszébe József Attila, Pilinszky János vagy Nemes Nagy Ágnes több, hasonló lexikai fogással élő verse – a Téli éjszaka („Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák.”), az Eszmélet („Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált.”), a Mire megjössz („mindenfelől a némaságnak / extatikus torlaszai”), A szerelem sivataga („Magad vagy a kataton alkonyatban”), a Széndioxid („Csak a növény a tiszta egyedül. / Nem ismer kategóriát. / S a bűnös széndioxidot / éjszaka mégis ő cseréli át. / Tisztán ragyog reggel az égi sátor / a tölgyek néma megváltástanától.”) vagy az Ekhnáton jegyzeteiből („Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt, / és tedd hatalmas funkcióid”)… De a múltak irodalmával nyíltabb párbeszédet kereső-létesítő műveket is találunk Tamásnál. A Tenyér meghatározó motívumai („ránc”, „árok”) szövegszerűen kapcsolódnak Pilinszky Apokrif-jének képi világához. A Végrendelet két sora pedig mintha egyidejűleg adna választ az Esti kérdés Babitsának s az In memoriam N. N. Pilinszkyjének létbölcseleti kérdésére: „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”, „ha öröklétre születünk, / mért halunk meg hiába?” – szólnak a kérdések; „Test? Ne kelljen feltámadnia, / ha már elmúlnia muszáj” – hangzik az óhajként megformált felelet. Az olvasó úgy érezheti: Tamás Zsuzsa verseinek gondolati tartalmai éppen a szövegeket átható, roppant érzékenységnek köszönhetők. A Tojás című vers (melyen a Weöres-féle tojáséj filozofikuma is átsejlik) egy köznapi mozdulatot lényegít át ontológiai aktussá – a nem-emberi létezés jobbára föl sem fogott méltóságát lirizálva, ha e lirizálás egyúttal az emberi létmód (és létszemlélet) sérülékenységének allegóriáját nyújtja is: „Hústűvel szúrtam bele. / Alig hallható roppanás. / Mélyberettent mozdulat: / sérült kutaccsal a tojás. / Azután lentről fölfelé. / Kibuggyanó kocsonya. / Roppant csönd. A néma sejt / abortátum-sikolya. / Marad az üres, néma mész. / És sötét benne a világ. / A megváltás elmarad. / Szilánkosítja magát.” Hasonlóképpen miniatűr remeknek ítélhetjük az Egy ‘A’ betű című szöveget. Ennek álomi jelenetezésében a kocsmai asztal lapja s az afölött búcsúzásra összeölelkezők A betűt formázó alakzata adja a kiinduló képet – hogy azután a vers az írott nyelv materialitásának eseti élményét s az anyagi világ kérdéses olvashatóságának tapasztalatát egymásra vetítve, a körkörös metaforizáció retorikai bravúrjával adjon hírt a gondviseléshit önfelszámoló gyöngeségéről: „Álmomban / derengő kocsmafényben / búcsúzni készültem. / Mennem kell. Maradsz. / Felálltunk és átöleltelek. / Köztünk egy asztal. / Megadtad magad. // Formát keres a mondhatatlan. / Mivé leszünk kalligráfus nélkül? / Indulni kéne. Föl a fénybe. / Az analfabéta olvasni készül. // Iniciálé: / az asztal, te meg én, / az egyoldalas ábécéskönyv / végén-elején.” A Pieta vershelyzete a fájdalom múlhatatlanságát társítja az emlékezésben időtlenné magasztosuló együttléthez: „Ketten voltunk. Akárha márvány. / Vetetlen ágy. Profán Pieta. / Sebzi a bordányi látvány / minden éjszakám azóta.” A már kétszer idézett, játékos komolysággal archaizáló Végrendelet utolsó sorai az eredendően keresztrímes négysoros egységek váratlan összefogásával („migrén” – „agyrém” – „belém” – „fogkrém”), az éppen „A lélek visszatért belém” sorban elhelyezett rímszó-rontással, a „ment a test” – „testament” rím mesteri anagrammájával s a záró sor önreflexiójának a teljes költeményt átíró (mert érvénytelennek minősítő) gesztusával vonnak magukra kitüntetett figyelmet: „Mondott év júniusában, / mikor meggyötört a migrén, / feküdtem sötét szobában: / nekem susogott az agyrém. / A lélek visszatért belém, / és fájdalomtól ment a test. / Borogatás, zuhany, fogkrém. / Érvényét vesztő testament.” S ha nem is hosszan (mert nem kész életműből, hanem alakuló oeuvre-ből válogattunk), de folytathatnánk a sort. Az „egyablaknyi ég” (Jelek) távlata, távlatossága bizakodással töltheti el a befogadót: lesz még mit szemügyre vennie, lesz még miről beszámolnia ennek a már most gazdag beszédű költészetnek.

A fentiekben nem monografizáló elszántsággal, csupán érdeklődő örömmel közelítettünk két fiatal költő alkotásaihoz. Igazolandó, hogy olvasóként valóban az olvasás az esztétikai tapasztalat elnyerésének legkézenfekvőbb módja. Kivált egy olyan világban, amelyben „[a]z is létezik, amit még nem tudunk” (Balla Zsófia).

[ Halmai Tamás ] 2008-09-08 18:00:00