Szilágyi György: Mindenre emlékszem!
Gabbiano Print Kft.
Amikor tükrét foncsorozza huncut mosollyal arcán, mindig a megértés és megértetés szándéka vezeti. S ha arcunk elé tartjuk könyvét, magunkra ismerünk benne. Ő pedig, reméljük, még sokáig üldögél ama kávéházi asztalnál, fogadva vendégeit, olvasóit, barátait a következő szavakkal: „Van szelencém!”
SZILÁGYI GYÖRGY SZELENCÉJE

Ha a nyájas olvasó valamelyik hétköznap dél körül a Váci utca felől ballag végig az Irányi utcán Pesten, a Cukor utca sarkán a Centrál kávéház ablakában egy állandó profilt tanulmányozhat.
Megszokott asztalánál ül gondolataiba merülve az író-humorista Szilágyi György, és miközben megrendeli reggelivel egybefűzött ebédjét kedves pincéreitől, elbeszélget az asztalánál rendszeresen vagy alkalmilag elidőző emberekkel, állandóan írja és újraírja kedves hőseinek történetét – fejben.

Mert a magyar-zsidó együttélés egyszemélyes lexikona, a cirkusz, varieté, kabaré, sanzon élő klasszikusa (a felsorolást csak az olvasó idegeinek kímélése és a pályatársak érzékenységének határtalansága miatt nem folytatom), az elmaradhatatlan kávéházi társalgó, a családapa és a hazafi Szilágyi elsősorban fejben ír. Ahogy a jó mesterember, aki újra meg újra csiszol egy kicsit a művön, ő is úgy szedegeti össze, újra meg újra felidézi az emlékezetében megragadt szavakból és a pesti flaszteron elhullajtott megjegyzésekből összegyúrt szilágyiádákat.
Amiért olvasói és hallgatói hol a rekeszizmok kóros fájdalmával, hol a szemük sarkából legördülő könnycseppel, esetleg mindkettővel egyszerre fizetnek. De lehet-e nagyobb öröme történetmondónak, mint e két végletes emberi érzelemnyilvánítás.

 
E kötet végén található kis kritikai visszhangból pedig kiviláglik mindenkinek, aki tisztában van a szellemi életünkben húzódó már-már betemethetetlennek hirdetett lövészárkok természetrajzával és az azokban felsorakozott hivatásos és önkéntes (ma divatos szóval élve) „gárdisták” antagonisztikus szembenállásával, hogy Szilágyit egyaránt megsüvegeli életművéért minden tábor gondolkodni és nevetni képes tollforgatója. Mert ez a „tetves civil” olyan távolról tekint hőseire, mintha a tenyerén hordozná őket. Innen ered szavainak simogató melegsége, humorának megbocsájtó kedvessége, írásainak utánozhatatlan sodrása.
Mondhatnánk e háborús korban, hogy írásait mindig áthatja az élet eleven lüktetésének elbűvölt tisztelete. Amikor tükrét foncsorozza huncut mosollyal arcán, mindig a megértés és megértetés szándéka vezeti. S ha arcunk elé tartjuk könyvét, magunkra ismerünk benne. Ő pedig, reméljük, még sokáig üldögél ama kávéházi asztalnál, fogadva vendégeit, olvasóit, barátait a következő szavakkal:
„Van szelencém!”
Mert Szilágyi szelencéjéből szárnyas alakok bújnak elő nap, mint nap, és arra figyelmeztetnek bennünket, hogy álljunk meg egy pillanatra a pesti forgatagban, és nevessünk vagy sírjunk önfeledten, mert oly szép, oly groteszk, oly vidám és oly tragikus egyszersmind ez az egyszeri és megismételhetetlen élet.

Modor Ádám

2008-09-12 00:02:00