Rendszeres étkezések, rendszeres szeretkezések
Ole Bornedal – Csak egy szerelmesfilm
Ole Bornedal filmje egy házaspár látszólag idilli mindennapjait mutatja be, melyet egy baleset, és egy elég szép, elég rejtélyes lány gyökerestül felforgat. A sztori alapján a néző azt gondolhatná, hétköznapi eset – egy újabb melodráma… És nem. Illetve nem csak az. A Deep Water és a Dina vagyok rendezőjének új filmje a koncentráció magas fokát követeli meg, és az sem árt, ha a néző nem mentes némi cinizmustól. Ilyen, és csak ilyen hozzáállással nem csak egy szerelmesfilm, a Csak egy szerelmesfilm.
Már a film expozíciója is rendhagyó, a három rövid szerelmi jelenettel. Mindegyik kétélű: halál komoly és halál vicces egyszerre. Az elsőben felülnézetből fényképezve látunk egy haldokló férfitestet zuhogó esőben, egyes szám első személyű narráció kommentálja a látványt. Egy szerepét a szó pozitív értelmében túljátszó, ordítozó nő rohan a képbe, és ráborul az alélt férfira, mert a narrátor szerint „Mindig kell egy nő is”. Snitt. A második jelenetben egy viszonylag fiatal, viszonylag szerelmes házaspár következő nyaralását tervezi, és az eddigi szeretkezéseik számát kalkulálja. Egymásnak esnek, kislányuk persze rájuk nyitja az ajtót. „Mit csináltok?” Snitt. A harmadikban izzadt arcot látunk premier plánban, ahogy a kamera finoman, lassan tágítja a képkivágatot, megjelenik egy pisztoly csöve a férfi halántékánál. Biztos viszonzatlan szerelem miatt készül öngyilkosságra, gondolnánk, de nem, egy nő fog fegyvert a férfira, akinek utolsó szavai: „Nem láthatom, tényleg követsz-e.” Snitt. Az itt felvázolt rövid jelenetek, önmagukban álló kijelentések, pontosak, kiélezettek. Szereplőik élete gabalyodik majd egymásba a film során. Szép, hogy ezek a képsorok adott pontokon éppen így térnek vissza, helyükre kerülnek, kezdeti zárványjellegük megszűnik, zökkenőmentesen simulnak bele a cselekménybe.

 

A Csak egy szerelmesfilm története nem túl egyszerű. Jonas, bűnügyi fotós, látszólag boldog házasságban él feleségével, Mettével és két kisgyermekükkel. Egy súlyos autóbaleset indirekt okozói és részesei lesznek, a másik járműben Julia ül. A férfi és családja sértetlenül ússza meg a karambolt, Julia azonban kómába esik. Jonas némi bűntudat, jó szándék és gyáva passzivitás keverékének eredményeként elhiteti az idegen nő családjával, hogy ő Sebastian, Julia barátja. Jonasnak esélye sincs a hazugsága generálta labirintusból kitörni, az kélgyó a film végére ennen farkába harap. Kínos titkokra derül fény, jelen és múlt szinte szétválaszthatatlanul egymásba olvad. Bornedal kifejezetten szövevényes és kaotikus történetet visz filmre, egyáltalán nem lineárisan egymás után következő jelenetekben: a Csak egy szerelmesfilm cselekményét noirosan kusza flashbackek szabdalják fel, ennek következtében a film több pontján is érezheti azt a néző, hogy ’na jó, feladom’, de az utolsó pillanatban, mindig kapunk valami kis fogódzót, ami látszólag, vagy legalább kis időre könnyíti a cselekmény (fél)rekonstruálását. Mert hát a félrekonstruálásnak is igen nagy az esélye efféle cselekménykezelésnél. És a jelenetek ilyen mód egymás után vágása csak egy tényező, ami erőteljes nézői tévelygést eredményez a szálak szövevényében.

A másik finomság, ami a filmnek meglepő, és szórakoztató jelleget kölcsönöz, a hangok használata. Annyi csak, hogy nem kizárólag a – mellesleg nagyon finom, kicsit Iñaritu filmjeinek zenéjére emlékeztető – zene az, ami az egyes jeleneteket összeköti, a szálak közti zökkenőmentes átjárást biztosítja, hanem a dialógusok és egyéb zörejek egészen különleges alkalmazása. Már réges-rég a következő jelenetet látni, a hangok viszont még az előző jelenetből valók. Ebből fakad, hogy a filmben, főleg az elején, mikor a néző a mű ritmusát próbálja elkapni, szinte teljes a káosz. A későbbiekben viszont a Csak egy szerelmesfilm számos jelenetét az egyik képsorból a másikba átcsusszanó hangsáv teszi feledhetetlenné. Egy ilyen sziporka, mikor Jonas (aki itt épp Sebastian) és Julia szerelmeskedésének, valamint Jonas és Mette ágyjelenetének hangsávja gabalyodik egymásba. Látni és hallani Jonas és Julia szerelmeskedését, e jelenet hangjsávja úgy él tovább a képi vágás után, hogy miközben a férfi otthon bújik ágyba, a felesége mellé, még mindig az előző jelenet kéjes sóhajait hallani, sőt, mikor a feleség számon kéri férjét, a ’Hol voltál’ kérdésre válasz helyett továbbra is a sóhajokat halljuk. Bornedal ezzel a végsőkig képes kiaknázni és kiforgatni önmagukból a hang és a kép kapcsolatának lehetséges módozatait.

 

A Dan Laustsennek köszönhető bravúros képi megoldások, színhatások mellett a film dialógusai is nagyszerűek. Erre jó példa a film bevásárlóközpontos jelenete, ahol mellesleg a zenehasználat is klasszikus filmeket idéző szintet képvisel! A kislány énekelget, a feleség teljes odaadással a bevásárlásra összpontosít, és ugyanezt férjétől is elvárná, aki persze nincs jelen, csak fizikailag. Fejében Vivaldi Négy évszakának Tavasz tétele harsog – és ez az elcsépelt közhelyzene, nem túlzás, de körülbelül olyan szinten működik Bornedal filmjében, mint Kubrick 2001 Űrodüsszeiájában a Kék Duna keringő –, mikor a nő megkérdezi tőle, van-e otthon WC papír, a férfi így felel: „Nem tudom ezt tovább csinálni.” „Mit?” – értetlenkedik a nő – „Menjünk egy másik bevásárlóközpontba?” Ez a szerencsétlen asszony ennyire nincs képben, ami a férfi szándékait illeti.

Egy további adalék, ami miatt a filmet érdemes megnézni, az a tolókocsis rém. Lénye a legborzasztóbb, legbizarrabb horrorfilmek hangulatát idézi meg. A tolókocsis rém csak egy sziluett. Be van kötözve az egész teste, mint egy múmiáé, és a kórház folyosójának közepén ül tolószékében, sejtelmes félhomályban, mereven (talán) néz, máskor felkel és jár. Mellesleg teherbe ejti a kómában fekvő Juliát. A zene a rém kísértéseikor a Spielberg-féle Cápáéra emlékeztet, a téma felől pedig Bornedal filmjének görbe tükrén át mintha Almodovar kandikálna ki erre, felénk.

A film utolsó harmadában megérkezik aztán az igazi Sebastian Hanoi-ból. Ezzel kapcsolatban csak egyetlen kérdés merülhet fel a nézőben: na, ebből hogy jössz ki, Bornedal? Hát köszönjük szépen, jól. Mondhatni hibátlanul. A két Sebastian elképesztő fonák játékba kezd, párbajoznak, de szavakkal, és az nyer, aki hihetőbben hazudik vetélytársa életével kapcsolatban. A végkifejlet persze a vesztes Sebastian Julia, a látens femme fatale által való brutális halálra kínzatása. A lányt a film végén elviszik a rendőrök, az igazi Sebastian meghal, Jonas pedig visszatér a feleségéhez: „regular meals, regular sex”, minden a régi kerékvágásban, gondolhatnánk, de nem. A lány bőröndjét kellene eltávolítani a lakásukból, a feleség szerint a tárgy negatív karmája miatt. A jóslat be is teljesíti önmagát: aki gyémántokkal teli bőröndöt cipel, nem ússza meg szárazon. Jonast Sebastiannal összetévesztve lelövik, és visszatér a film már ismerős első képsora. Ömlik az eső, meg a vér, „mert mindig kell egy nő is.”

[ Szabó Nóra ] 2008-04-07 11:00:00