Himalájakék
(zarándoklat Csoma Sándor nyomában)
A többnyire szabadúszóként és fotográfusként tevékenykedő marosvásárhelyi Sütő Zsolt Kőrösi Csoma Sándor útjának egy kis szakaszát követve utazott 2007-ben Nyugat-Tibetbe, és zarándokolt - többnyire gyalogosan - azokba a buddhista kolostorokba és helyszínekre, ahol a vándortudós 200 évvel ezelőtt folytatta nyelvészeti tanulmányait, kutatásait, és amelyek életművének legfontosabb, legmeghatározóbb helyszínei voltak.
A Himalájakék címre hallgató projekt kapcsán két, a harmincas éveiben járó férfi sajátos sorsa rajzolódik ki, kapcsolódik össze és jár különös táncot, néhol közvetlen, másutt közvetett kapcsolódási pontokra támaszkodva. Egyikük a 19. században – a másik meg a 21. században, a kulcsfontosságú pontokon pedig, úgy tűnik, ők ketten jól szót értenek: a múlt és a jelen, a külső és a belső, a Kelet és a Nyugat közötti határvonalak pedig szelíden elmosódnak, s ami marad az az egyszerű és különös baráti találkozás. Mindketten erdélyi székely-magyarok, akik egymagukban vágnak neki a napkeleti útnak. Kőrösi Csoma Sándor a magyarok őshazáját-őseit keresi az 1900-as években – Zsolt pedig 2007-ben már maga Csoma és az eltűnt csend (a „himalájakék”) valamint a „valahol otthon lenni” állandó illúziójának nyomában zarándokol, és mintha önmagát meg azt a bizonyos letűnő világot keresné: „Nem véletlen, hogy Csoma volt az, aki ezeket a nagy dolgokat véghezvitte, én meg csak legfeljebb a nyomában járok. Bottal üthetem a nyomát. Annak a régi világnak, s az effajta nagy szellemeknek. Mutass nekem ilyen embereket, ma. Mint Csoma volt.” – írja naplójegyzeteiben.

 

A 20 nyelvet bíró Csoma Sándor elsősorban a tibeti nyelv és a buddhista kultúra feltárásával írta be magát a (kultúr)történetbe: ő a tibetológiának mint olyannak a megalapítója. Különös életútja és a szerzetesekre jellemző életmódra egy sor mítosz születéséhez vezettek: így születtek az erdélyi Csoma-népmesék, vagy a néhány éve készült Csomafilm „mintha-népmeséi” is. Mára az egyik Japánban működő buddhista egyetemen hivatalosan is a buddhista szentek (bódhiszattvák) panteonjába emelték – Magyarországon pedig emlékpark és sztúpa viseli nevét és áldoz emlékének, miközben a magyar nemzetiségű buddhisták között egyre nő az iránta való tisztelet. Maga a Dalai Láma is szinte minden magyar vonatkozású beszédében megemlékezik Csoma alakjáról. A szerző erről a kérdésről is röviden és direkten fogalmaz naplójában: „Kétkedem azokban (pontosabban leírásaik valóságközeliségében), akik ennek ellenkezőjét állítják (lásd pl: az erdélyi szcientifisták hősmagyar-képe, Szemző kontemplatív jellegű utazója, a hu buddhisták bódhiszattvája, stb.). Ezek mind vetítések. Vagyis: inkább szólnak azokról az emberekről, akik állítják, mint magáról Csomáról.

 

Zarándoklat, vagyis az ember erőfeszít és újjászületik, energiáit összegyűjti egyetlen fókuszpontba, adott (lelki) gazdagságát és erejét felismeri: „Személyes, szubjektív. Nem egy tudományos expedíció. Utazás, kívül-belül. Kelet-nyugat. Szegény-gazdag. Hagyomány/e-posztmodern. Otthon-úton. Haza-hazátlan. Honvágy-szabadság. Gyalog-repülővel. Utazás-turizmus. Természet-urbán. Közösség-magány. Tibet-Székelyföld. Terra incognita-terra cognita. 30 ezer tibeti szó. Reflexió. Zarándoklat. Vers. Bozgor. Ahány ember, annyi nyelv. Ahány ember, annyi út, annyi szín. Digit-diaporáma. Multimédia-esszé. Multimédia-poézis.

 

Az utazást a kulturális nonprofit tevékenységet végző kolozsvári Vivarte Alapítvány kezdeményezte és finanszírozta. Az alapítvány és a szerző elképzelései szerint a néhányhónapos észak-indiai utazáson felgyűlt anyagból vándorkiállítást indítanak világkörüli útra, ahol a nagyméretű papírnyomatok mellett audiovizuális installációk is helyt kapnának, a befogadó/megrendelő intézmények lehetőségei és igényei szerint. Mindezek célja a nagyközönség figyelmének felhívása Csoma Sándor életére, munkájára: lennie kell egy kis helynek elbulvárosodó, a végletekig fokozott rohanó életünkben, ahol rászánhatjuk figyelmünknek még ha csak egy nagyon kis részét is a különös háromszéki vándortudós életére, életművére. (A szerző legközelebb Japán felé szeretné venni az irányt, ahol Csomát buddhista szentként tisztelik.)

 
 

„Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.” Hamvas Béla

 
 

Csoma tibeti nyelvtanulmányainak fő helyszínei Zangla, Puktál és Kanam voltak – ezek voltak az utazó úticéljai (valamint Csoma dardzsilingi sírja), melyeket nagyobbrészt gyalogosan keresett fel. Zanglában Csoma 1823-24-ben a helyi király vendéglátását élvezte és megtanulta a beszélt és írott (klasszikus) tibeti nyelvet, megismerte a tibeti buddhista szent könyveket, a Kandzsúrt és a Tandzsúrt. Itt születnek az ún. Alexander-könyvek is (melyek ma az MTA tulajdonában vannak). Az erőd legfelső emeletén található „Csoma-szobában” található falfeliratot magának Baktay Ervinnek tulajdonítják. Csoma 1825-27 között (21 hónapon át) dolgozott a puktáli kolostorban. Ebben a kolostorban vásárolja meg a Magyar Tudományos Akadémiára hazaküldött régi tibeti kéziratokat. A puktáli kolostor 3850 m magasságban van, és csak gyalogosan közelíthető meg. A háromszéki vándortudós 1827 és 1830 között 3 éven át a Szatledzs völgye fölött található Kanamban dolgozott. A Kanamban eltöltött három év Csoma munkálkodásának legtermékenyebb periódusa. Itt fejezte be szótárát és nyelvtanát, valamint elkészítette a buddhista terminológiai szótár kéziratát, és több értekezés vázlatát.

Sütő Zsolt
 
Kapcsolódó linkek:
   - A Himalájakék honlapja
2008-04-01 22:01:00