KPB - Tájbeszéd
Kovács Péter Balázs Munkácsy-díjas kiállítása
A Hamilton Tőzsdeügynökség ZRt.és az Aulich Art Galéria rendezésében, 2008. február 11-én 18 órakor megnyílt Kovács Péter Balázs Munkácsy-díjas képzőművész kiállítása. A tárlatot megnyitotta Szeifert Judit művészettörténész. Megtekinthető március 6-ig (Bp. V. Aulich u. 5.).
T Á J B E S Z É D

Repülő tárgyak, stabil ülőalkalmatosságok. Eredetileg mindig a figuratív indíttatású dolgok érdekeltek, de a korábbi gesztus jellegű rajzi vívás fiatalos izgalommal keveredett. Most már egy kissé tudatosan visszafogom magamat, szűkítem a világot. A túlzott információ a képi dömping letisztultságra kényszerít. Túl sok a szembe jövő ember és az agresszív jármű, ezért a mozdulatlanság, a csend számomra egyre nagyobb kincs. Nem akarok naprakész lenni, ahhoz rövid az élet. Születésem óta a belvárosban élek és nem kívánok elmenekülni, mint ahogy illendő lenne. Életformámat is ez a kettősség jellemzi, a gyermekkori természettel való szoros kapcsolat utáni sóvárgás és a dübörgő urbánus élet abszurd ellentmondása. Festményeimben, grafikáimban ezek az áthatások úgy érzem észlelhetőek. Az élő gesztikuláló szénrajz átalakul, átformálódik, szelídebb festménnyé. A korábbi energikus gesztusok, firkák, pontok átalakulnak puhább színes felületté. Intim a kapcsolat a halkszavú bútorokkal a tárgyakkal. Ők a csendes megértő objektek, amelyek csak titkán változtatják helyüket. Ezek kívánják kifejezni a stabil maradandóságot. Gyakran szembeállítok két formát egy művön belül illetve külön két művet állítok párba egymással. Az embergyanus vallatott formák így párbeszédet folytatnak. A nyugalmat az emberi kapcsolatot élettelen, de mégis „élő” motívumokkal próbálom kifejezni.

 
A túlélő, beszélni tudó tárgyak fontosak számomra, akárcsak a természet maradandó csodái. A stabil maradandóságot keresem, egyféle kapaszkodót, ezért is alakulnak át egy magán szféra szürreális világában, az otthon tárgyai a természet tájaiban. A mozdulatlan emberalkotta dolgok élnek, lélegzenek, sőtt túlélnek minket. Az emberi kapcsolatok kényesen bizonytalanok, alakulnak, változnak. A párbeszédek stabilabbá teszik ezeket a viszonyokat, a türelem, a megértés nélkülözhetetlen, a fegyverszünetnél csak a béke szebb. A gondolkodó bútorok mint az élemedett emberek, akik alkották őket és az elmúlás után is sugároznak. Munkáimban az intim régi dolgok reagálnak egymásra, találkoznak az új világgal, jelentésük átalakul. A kézzel sokszor megérintett dobozok átformálódnak megváltozott méretüknél fogva is, immár azonosítatlan repülő tárgyakká alakulnak, de titkukra nem derül fény még ha félig ki is nyílnak. A régi és az új párbeszéde egy sajátos belső világot mutat, mely szerint valószínűleg nincs olyan nagy különbség e világok, korok, múlt, jelen és jövő dolgai között. Fontos, hogy a formák nem divatból, hanem személyes érintettségből fakadnak, melyekhez dacos konzervatívizmussal ragaszkodó közöm van. Egyre jobban érdekelnek ezek kapcsolata, kötődése. Az emberi motívumokat, figurákat helyettesítő szimbólumok lényegesek számomra. Továbbélésük, maradandóságuk olyanok mint a természet elemei: föld, víz, levegő, tűz, a természettel azonosulnak szinte összeolvadnak velük.

 
A figuralitáshoz visszatérve olyan találkozásokat kívánok ábrázolni, melyek különböző és hasonló világokról, azok együttéléséről, egymásmellettiségéről szólnak. A nyugodt tolerancia tudatosan választott út, menekülés a zajos, kiszámíthatatlan világból, egyféle leegyszerűsített kapaszkodó egy stabil harmonikusabb világ felé. Érdeklődésem a korábbi torzított emberi fejek, a rend és anarchia harcai után, fokozatos elfordulás egy másik figurális formavilág felé, a kisebb-nagyobb tárgyak bűvöletébe kerülve. Már nem azok, aminek elrendelték őket. Az emberi dolgok megkövülnek, sziklává merevednek, melyen az élet újra folytatódik, belepi a természet lüktető ereje. Funkciójuk megváltozott, vagy már nem is használhatóak, már olyanok, mint a természet dolgai, nélkülük nem lehet élni, ők csak vannak, kisugárzóan csendben léteznek, a megértő párbeszéd jegyében.

 
Titok-Párbeszéd-Tájbeszéd-Páholy sorozatok olyan összekapcsolódó formációkat tartalmaznak, melyek szervesen összetartoznak, összenőnek a környezet színeivel és fényeivel. Fontos, hogy a tárgyak megszokott helyükből kiragadva az üres tájban legyenek elhelyezve, beleolvadva és egyben kiemelkedve. Az ülőalkalmatosságok a semmiből katedrálisszerűen kimagasodva az emberiség állandó vitáját próbálják előadni. A páholyok kettős értelműek, a kényelmes várszerű építmények egy erőt sugárzó misztikus biztonságot kívánnak kifejezni. A kompozíciókban mindegyiknél a fény és a tömbszerűség egysége, egy oldottabb festői megoldás keresésével párosul.

KPB, 2007

[ Ebics Anna ] 2008-02-18 00:02:00