Kézzel írt világok
Levél egy ifjú kritikushoz
"Írjon. És írása legyen beszéd. És e beszéd legyen párbeszéd. Olyan dialógus, amely egyszerre lép kapcsolatba a tárgyalt művel és az elképzelt olvasóval. Fordítsa retorikai énjét a nyelv részesei felé. És ne kívánja, hogy ezt a mondatot érteni tudjam."

„…alapjában véve és éppen a legmélyebb és legfontosabb dolgokban kimondhatatlanul egyedül vagyunk…”

Rainer Maria Rilke: Levelek egy ifjú költőhöz

„…senki sem taníthat meg senkit az alkotásra…”

Mario Vargas Llosa: Levelek egy ifjú regényíróhoz

Kedves Uram,

levelében – melyet oly kitüntető öröm és sugárzó megtiszteltetés lesz olvasnom, mihelyt kézhez kapom – bizonyára azt kérdezi majd: miért van a kritika, és miért nem inkább a semmi. Akkor én emlékeztetni fogom: a miért nem a mi kérdésünk. Gyermekekhez illik inkább és bölcsekhez, de nem hozzánk, akik a betűre azt mondjuk: betű, a napfelkeltére pedig: összetétel, toposz, retoréma. És, amennyire ismerhetni van módom azt, akit pillanatnyilag magamnak nevezhetek, hozzá fogom még tenni: a művel szemben soha nincs igazunk. De nem is az igazság: a módszer a miénk. (Fiatal még ahhoz, hogy megtudja: valójában semmi sem a miénk. E tudásnál fényesebb birtokunk viszont nem is lehetne.)

Mit mondhatnék, amit ne tudna már eleve (ha nem is önszántából)? Csak szavakat találunk. És csak a szavak találnak ránk. Ha ezt irgalmas büntetésnek tekinti, nem tiltakozom. Mindig tiszteletben tartottam a tévhitek igazságát.

További kérdései sem lesznek kevésbé fontosak, saját magának legalábbis. Miért olvasunk, ha egyszer ölelhetnénk is? Miért a betűk társaságát keressük egy olyan világban, amely annyi más társat bocsát rendelkezésünkre – szinte önként? Először talán azt volna érdemes tisztáznunk, mit értsünk olvasáson. Hogy ne raboljam hosszan becses idejét, megelőlegezem közös vizsgálódásunk eredményét: nem tudom. Nem tudjuk. Aki olvas, az az olvasó. Érje be ennyivel. (Másokat már a kérdés lehetősége is elriasztott volna.)

A mottóul vett idézetekből is láthatja, a legnagyobbak utolsó tanácsa sem egyéb, mint hogy óvakodjunk attól, hogy túl sokat várjunk bárminő tanácstól. Mert ha már fölfogjuk az intés benső értelmét: bennünk magunkban is ott kell, hogy legyen az a titkos tartalom, amely magát mint váratlan tartalékot ajánlja föl megmentésünkre. Még ha nem a mi sorsunk is a tét.

Sosem a mi sorsunkról van szó, talán ezt jegyezze meg egyedül, mielőtt – az alázat indokolt nagyvonalúságával – elfelejtené ezt is. Mindig mindent elfelejtünk. Ám valamire mindig emlékezünk is; nem lehet másképp. Ha pedig nem saját sorsunk forog kockán, a felelősség (hogy esztétikai vagy etikai vonatkozásban-e, nos, az ilyen dilemmát hívnám mindannyiunkat sújtó jutalomnak) könnyű szívvel vállalható lesz. S most hunyjon szemet afölött, hogy a könnyű szív önellentmondó alakzat volna. A hunyt szem az olvasás első föltétele.

Bizonyosság híján, mégis biztonsággal bolyongani kézzel írt világokban; térkép, iránytű és a nyelv ismerete nélkül, de bizalommal a szavak énje és gyanakvással önmagunk iránt: ez adatott nekünk.

A megérthető nyelv: a lét. Amiről pedig nem lehet beszélni, arról a művészet beszél. Ezt csak azért vetem papírra, hogy fölhívjam szíves figyelmét a parafrázisok hivalkodó ürességére. És arra, hogy minden szavunk (ez a „minden” csaknem bizonyosan egy másik „minden” metaforája) érdemtelen ajándék az időtől: poros vándor, ziháló jövevény. Hírhozó egy másik fejedelemségből. Vagy kölcsönzött túlzás. Szívesen látott vendégszöveg – a jobbik esetben. (Rosszabbik eset, ha nyelvről beszélünk, nincs.)

Kinek írunk? – kérdezheti. Kinek olvasunk? – kérdezek vissza.

Gondoljon a szerelmesek egymásba kulcsolódó kezére: nemde közös imádságnak hat így viselkedniük? Mégsem közli velük senki, hogy hajnalban, amikor látszik a fák lehelete s az angyalok az új világosságban, óvatlan mutatvány istentiszteletté avatni minden puhácska mozdulatot. Nincs, aki mellettük állna ilyenkor, és hideg elmével megvonná a varázs határait. Az olvasó mellett sem áll senki, kedves Uram. Kíván-e ékesebb bizonyítékot a bizonyíthatatlanra?

Tisztes állagú recenziót írna? Pár soros, de lelkesült könyvismertetőt? Vagy kritikát, mely már-már az értekezés hatókörébe helyezi át magát? Kedve és akarata szerint választhat bírálati műfajt. Kedv és akarat: legelőbb ezekről gondoskodjék.

Mielőtt kinyit egy könyvet, csukja be szemét. S csak akkor nyissa ki újra, ha ujjai alatt már nem fedeles papírköteget, hanem megteremtésre váró világot érez. Ha azt érzi: addig ismeretlen érzékszerve tapasztal ismeretlen hívást. És közben gondolataiban is kerülje a pátoszt, amely nem vezet jóra, annyira sebesen kíván a jóra vezetni. Vagyis véletlenül se kövesse e sorok írójának példáját, aki jobbára gyönge a kívánatos gyöngeséghez is. Egyáltalán: ne kövessen semmilyen példát. Elég, ha a végén szembesül vele: mindannyian példát követünk. Hacsak nem vagyunk istenek.

Miért van a kritika, és miért nem inkább a semmi? Ha ragaszkodik ehhez a kérdéshez, engedje meg, hogy ne ragaszkodjam tovább a kitérők játékához. S válaszolni próbáljak hitem és hitetlenségem szerint.

A kritikus sosem kritikus először. Olvasóként kezdi. Mert ha kezdetben volt az Ige (amiben nincs okunk kételkedni, tekintettel a kétkedés démoni természetére), másodjára olvasóra lehetett szükség. A beszéd és az írás értőjére. Értőre – s ezt nem minden komolyság nélkül fogalmazom így. Aki pedig nemcsak érteni óhajt, de tolmácsolni is a megértettet, közvetíteni is a fölfogottat: nevezzük őt kritikusnak. A kritikus az olvasó kései funkciója. Kritikus az, aki írva olvas.

Tolmácsolni és közvetíteni – de miképp? A tudomány fegyelmével? Igen. A szépírás lázával? Igen. Szikár szenvtelenséggel? Lobogó áhítattal? Igen, igen. A kritika: hol ilyen, hogy olyan; hol emez, hol amaz irányokban van keresnivalója. Csak keressen. Fáradozzék. Akarjon. Legyen munkájában szenvedély és mértéktartás, kiművelt derű és nemes gondok. Munka legyen, talán csak ezt akartam leszögezni.

Tolmács, aki most ismerkedik a nyelvvel, s mintegy a stúdium közben fordít: ő lenne a kritikus? S ezt most én kérdezem.

Mindkettőnk érdekében kívánom, hogy e sorok ne önmegszólító esszévé álljanak össze.

A kritika létmódjának kérdése bajosan választható el az irodalom létmódjának kérdésétől. Ezért fölösleges abban reménykednie, hogy szavaimtól jogot kap a bizakodásra. – Az idő anyaga elfoszlik. De a rózsák arca a fényben mást is ígér. Valaki néz arany toronyból.

Igyekszem világosabban fogalmazni: nem ismerjük, miként működik az, amit irodalomnak, szépírásnak, nyelvművészetnek nevezünk. Nem tudjuk, mit nevezünk művészetnek. Az esztétikum tapasztalata az egyetlen, amely biztosíthat arról: létezik valami többlet. Ennek a többletnek a szóra bírása pedig olyannyira lehetetlen vállalkozás, hogy megnyugtathatom: jó úton jár, ha e feladatra teszi fel életét.

Olvasson. A többit tudni fogja.

Olvasson. A többiről értesítik majd türelmes erők.

Olvasson. A többit majd megírja a kéz, amely, ha szerencséje van, az Öné lesz.

A problémánál, hogy miként fogjon hozzá a kritikai ténykedéshez, lényegesebb ama másik probléma. Hogy miként kerülje el a kritikai ténykedést. Ha ért, kisvártatva értelmezni is fog. Ha értelmezése megírja magát, kritika születik. Ez elkerülhetetlen. Ha mégis sikerül elkerülnie, vagy kivételes tehetség közreműködését élvezhette önnönmagában, vagy elmulasztott valóban olvasni.

Olvasson. Írjon. Azután olvassa meg, amit írt. És felejtse el, amit írt és olvasott, hogy legközelebb újra olvasni, írni és felejteni tudjon.

Tudásra, persze, szüksége lesz. Mi a metafora. Ki volt Petrarca. Miből ered a posztmodern árnyas derűje. És hová tért meg a gótika. Nem keverheti össze az alanyt az állítmánnyal, akkor sem, ha az alany és az állítmány mibenléte sem felhőtlen közmegegyezés tárgya. És nem csúfolhatja trocheusnak a jambust. Ám ezek az információk csak megalapozzák a megszólalás lehetőségét – a beszéd irányait nem jelölik ki. Csak egymás értésének feltételeit teremtik meg, de nem segíthetnek hozzá a feltételek hézagtalan megértéséhez. – Ne foglalkozzék a megértéssel. Korai még elkeserednie.

Írjon. Miután eleget olvasott. S mert sosem mondhatjuk, hogy eleget olvastunk, folytonosan azt fogja érezni: nincs még ideje az írásnak. Ettől a sugallattól ne rettenjen meg. Ha tartósan fél, az összezavarja a grammatikát.

Írjon. És írása legyen beszéd. És e beszéd legyen párbeszéd. Olyan dialógus, amely egyszerre lép kapcsolatba a tárgyalt művel és az elképzelt olvasóval. Fordítsa retorikai énjét a nyelv részesei felé. És ne kívánja, hogy ezt a mondatot érteni tudjam.

Írjon. Naplót, levelet, bevásárló cédulát. Igen, módszertani tanulmánynak a bevásárló cédula éppen tökéletes lesz. Figyelemre és belátásra szoktat. Pontosságra. Összeszedettségre. Nyelvi fegyelemre. A diszkrétebb alkotás örömére.

Írjon. Várom levelét.

Híve:

bárcsak tudnám, ki.

[ Halmai Tamás ] 2008-02-13 11:00:00