Fények beszéde
Makay Ida Tér, vasárnap reggel című verséről
"Makay Ida költészete a szokásosan – és némileg elnagyoltan – az Újhold nevével jelzett késő modern költészeti hagyomány talán legkövetkezetesebben formálódó alakulata. A Tér, vasárnap reggel című vers klasszikus formanyelve mélyen jellemző a teljes Makay-lírára; legfeljebb a szöveget átjáró telt derű lehet szokatlan..."

„Szókratész meglehetősen nehéz témát jelent a történetíró számára. Míg ugyanis számos történeti alakról bizonyos, hogy nagyon keveset tudunk, másokról bizonyosan sokat, addig Szókratész esetében egyszerűen nem tudhatjuk, hogy sok-e vagy kevés az, amit tudunk.”

Bertrand Russell

„Szókratész tragikus derűben élt, és azért tudta kiinni derűsen a méregpoharat, mert már a lakomán tisztában volt a létezés tragikumával.

Pilinszky János

Makay Ida költészete a szokásosan – és némileg elnagyoltan – az Újhold nevével jelzett késő modern költészeti hagyomány talán legkövetkezetesebben formálódó alakulata. A Tér, vasárnap reggel című vers klasszikus formanyelve mélyen jellemző a teljes Makay-lírára; legfeljebb a szöveget átjáró telt derű lehet szokatlan: az utóbbi esztendők veszteségtapasztalatot lirizáló alkotásai csaknem kizárólag a gyász és az elmúlás tragikumára nyitottak s nyitnak távlatot. A mű a költő első önálló kötetének (Mindörökké, Bp., Magvető, 1973) egyik legszebb darabja volt; méltán szerepelt a két évtizeddel későbbi válogatáskötet (Hamu, márvány. Válogatott versek [1958–1990] , Pécs, Jelenkor, 1994) anyagában is.

TÉR, VASÁRNAP REGGEL

Galambok szárnyán ível fel a reggel:
görög csarnok a nyugodt tér fölött.
A szél – ünneplő tóga – meg-meglebben,
a változásban bennfoglalt örök
fénylik-ragyog. Formák összhangja zendül
a lélek csöndjén: antik térzene;
arányok forrnak össze boldog rendül
(most megpihenve, mintha értene
a soha meg nem nyugvó értelem).
Ragyog a reggel ógörög nyugalma,
gyöngyözik, pezseg, megcsordul a fény.
A dómnál egy lány: remek, eleven
szobor. A szóraváró csönd lehajtja
nemes fejét. – És Szókratész beszél.

A címet adó kronotoposz kivételes előzékenység az olvasóval: a versbéli hely és idő megjelölése egyúttal a versbeszéd elsődleges tárgyára is pontosan utal. A szöveg leíró igénye azonban csakhamar túllép önmagán. Az astrofikus szonettforma méltósága (a jambusok dramatikusan finom ütemével) és a megszólalás mértéktartó ünnepélyessége (a nyelvtani alany háttérbe szorításával) legalábbis erre figyelmeztet.

A beszéd tárgyának és módjának ünnepi emelkedettségéhez egyéb nyelvi-poétikai tényezők is hozzájárulnak. A költeményen végigvonuló megszemélyesítések bensőségesen elevenné rajzolják a tárgyi környezetet. (E sor szép, ellentétező végpontja a „remek, eleven / szobor” metafora – amely a lány alakját pedig a tárgyi világ rendjébe írja vissza…) A soráthajlások a megszólalás természetességét fokozzák. A szokatlanul gondos központozás a szöveg rendjét teszi teljessé – ily módon is a megjelenített valóságban megtapasztalt rendet, arányokat és tagoltságot érzékítve. A mondattani megoldások is figyelemre méltóak: a második sor a „nyugodt tér” jelenvalóságát az igék mellőzésével teremti meg; a tizenegyedik ellenkezőleg: az állítmányhalmozás („gyöngyözik, pezseg, megcsordul”) révén kelti a fényekkel telítettség képzetét. Hangtani vonatkozásban elsősorban talán az l-ek lágysága („Galambok szárnyán ível fel a reggel”) és az r-ek tisztasága („Ragyog a reggel ógörög nyugalma”) emelhető ki. A rímtechnika sem mellékes eréllyel működik itt közre: a tizennégy sorból tizet asszonáncok kapcsolnak össze, egyedül az 5–8. sorban találunk tiszta rímeket – éppen ott, ahol a „Formák összhangjá”-t és az „arányok”-at dicséri a vers. A hangvétel himnikus egyneműsége szerkezeti osztatlansággal társul: az oktáva (az első nyolc sor) és a két tercina (a befejező hat sor) olyannyira nem válik el – amint azt a szonett kompozíciós hagyománya indokolná –, hogy az egymással amúgy nem rímelő nyolcadik és kilencedik sort a szintaktikai folytonosság mellett a figura etimologica alakzata („értene” – „értelem”) is egymáshoz rendeli.

Szerkezeti osztatlanságról beszéltünk, de ezt az állításunkat árnyalnunk kell. Mert ha nem is a várt ponton, de egy helyütt mégiscsak fordulatot vesz a versbeszéd jelenetező szándéka. Az utolsó sor második egységét gondolatjel is elválasztja a korábban megfogalmazottaktól. „És Szókratész beszél.” Az ókori Görögországban járnánk? Aligha. Ezt a „dóm” jelölő zárja ki. A filozófus neve a képes beszéd elemeként másvalakit jelölne? Ez sem tetszik távlatos olvasatnak, hiszen a szövegösszefüggésben semmi nem mutat erre. Csak annyi bizonyos: a tér (a dóm előtt vagy közelében) ragyog a vasárnap reggeli fényben, s e ragyogásból a vers időfölötti nyugalmat, transzcendens derűt (vö. „örök”!) érez ki. (Ne mulasszuk el észrevenni: az e vonatkozásban kulcsfontosságú „örök” jelölőt nem egyszerűen sorvégi helyzete emeli ki – vannak még rímszók a versben –, nem is a soráthajlás ténye – ebből is többet lelhetni –, hanem az alkalmi szófajváltás, a melléknévből névvé emelkedés grammatikai-retorikai ereje is.) S ezzel voltaképp a választ (a vers lehetséges olvasatainak egyikét) találtuk föl.

Jelen olvasatban ugyanis Makay Ida költeménye a vasárnap reggeli közérzet ódai kifejezésén túl kifejez, jobban mondva sejt és sejtet mást is. A mindent átható teljesség tapasztalatát, azaz: e tapasztalat – legalábbis időleges – birtokba vehetőségét. E teljességtapasztalat jegyében viszi színre a késő modern (vagyis huszadik századi) versnyelv az antik görög („görög csarnok”, „tóga”, „antik térzene”, „ógörög nyugalma”, „Szókratész”) s a közép- és újkori keresztény („dóm”) világ együttes jelenlétének élményét. S ennek az érzéki eredetű szintézisnek, a történeti és kulturális valóságformák egyidejűségének a metafizikájára vallanak rá a szinesztéziás szókapcsolatok („Formák összhangja”, „megcsordul a fény”) és a hangrendi párok is: az első sor például a veláris – palatális hangok kettős sorából áll elő; az ötödik fölütése („fénylik-ragyog”) pedig közvetlenül a fény tapasztalatához köti mély és magas minőség egészet alkotó ellentétpárját.

Szókratész beszél? Igen. A profán katarzis lelki-szellemi közegében, amelyben a fények a görög csarnokok architektúrájának káprázatával ajándékoznak meg, s amelyben a létezés aktuális fényessége egységet, teljességet, örök ünnepet ígér a szemlélőnek, ez sem megy föltétlenül csodaszámba. Szókratész beszél, mert a látomásos szcenika jelenvalóvá idézi nemcsak alakját, de szavait (tudását: a logoszt magát) is. Szókratész beszél, mert érzéki és értelmi tartalmak, múlt- és jelenbéli valóságok, szavak és fények (ráció és misztikum) sem válhatnak immár ketté. A vers erről már nem szólhat. Ezért veszi át a szót a bölcs.

A jelenet pompája olyan élménnyel csábít, a versnyelv gazdagsága olyan ünnepről számol be, amelynek kivételessége éppen közönséges voltában rejlik. Hiszen nem kell hozzá sok. Egy tér s egy vasárnap reggel. Vagy csak néhány verssé összeálló sor.

[ Halmai Tamás ] 2007-12-02 15:10:00