David Lynch útja Hollywoodba, saját belső birodalmába
David Lynch a kortárs amerikai rendezők egyik legintenzívebb kísérletezője. Amióta kamerát vett a kezébe, folyamatosan próbálgatja a legújabb technikákat, és igyekszik kivenni a részét a filmkészítés valamennyi fázisából, a forgatókönyvírástól egészen az utómunkákig, és személyes kedvencéig, a hangokig.
Híres rendezők egyes filmjeiből számos esztéta és író előszeretettel épít trilógiát. A legismertebbek közé az idén elhunyt Bergman és Antonioni tartoznak, legutóbb pedig Török Ferenc Overnight-ja kapta meg ezt az elismerést, mint előző nagyjátékfilmjeinek befejező epizódja. Ebbe a manapság igen divatos trilogizálásba én is kénytelen vagyok belemenni, hiszen David Lynch Inland Empire filmje mellett nem lehet úgy elmenni, hogy ne találjunk összekötő szálakat korábbi alkotásaival, nevezetesen a Lost Highway-jel (1997) és a Mulholland Drive-val (2001). A Straight storyt (1999) és egy-két rövidfilmjét (Darkened Room, Rabbits) leszámítva az utóbbi tíz évben Lynch epicentruma Los Angeles, Hollywood, ahova három filmen keresztül érkezik meg az országutak útvesztőiből egészen a filmstúdiók (avagy Lynch agyának) labirintusaiba.

Mulholland Drive
 

A Lost Highway még a peremvidéken, sivatagokban, motelekben játszódik, a Mulholland Drive viszont már a film eleji majd későbbi képsoraival bevisz minket az angyalok városába és a filmgyártásba. Megérkezik egy reményekkel teli színésznő is, akinek karrierje csak egy próbajelenet erejéig jut el. A film végére fokozatosan háttérbe szorulnak a város totálképei, az események a rejtelmes sötét utcákra, szűk belső terekre, és a stúdiók termeire helyeződnek át. Itt folytatódik tovább az Inland Empire, ahol a kiégett, már-már feledésbe merült főhős-színésznő végre megkapja élete nagy szerepét, és a forgatás el is kezdődik. Vagy mégsem? Talán a film a főszereplőnő vagy másnak a képzeletében forog le? Az egész csak illúzió lenne, ahogy a Club Silencio szónoka hangoztatja? A Mulholland Drive elején egy álmot mesélnek el. Nincsen se nappal, se éjszaka. A kettő között vagyunk, és rettegünk. Valahogy Lynch filmjei is ilyenek. Valóság (nappal) és álom (éjszaka) határán ingadoznak, melyek nem egyszer egybefolynak, miközben ha nem is rettegésben, de folyamatos nyugtalanságban tartanak. Lynch Hollywood-trilógiája pontosan így tünteti fel az amerikai filmgyártás fellegvárát. Bár a filmek sokban különböznek egymástól, ugyanazon az úton haladnak, és ugyanazok a motívumok kísérik őket. A rejtélyeket nem oldják fel, csak újabb és újabb kulcsokat adnak Lynch belső birodalmának kapuihoz.

Mulholland Drive
 
Mulholland Drive
 

Mindegyik egy-egy rövid felütéssel kezd, mely számos film bevett dramaturgiájával ellentétben nem előrevetít egy adott jelenetet, hanem elhelyez mellé egy mozaikdarabot, amely csak részben kapcsolódik hozzá. A Lost Highway egy végeláthatatlan országúttal, és a főgengszter halálának hírével indít, a Mulholland egy fényáradatban úszó színésznővel, az Inland Empire pedig egy prostituálttal, valamint nagyfülű nyulakkal. Ezután felépítenek egy koherens történetet, melynek követhetősége általában a film negyedéig szokott tartani. Ebben az intervallumban Lynch bemutatja szereplőit, egymáshoz való viszonyaikat, a kiinduló konfliktusokat. Ezek egy feleségére betegesen féltékeny férfi, egy amnéziában szenvedő és mindenétől (filmjétől, házától, asszonyától) megfosztott rendező párhuzamos története, és egy rejtélyes haláleset miatt félbeszakadt film újraforgatásának kezdete. A főszereplők rendre súlyos identitászavarokkal küzdenek, kilétük, nevük, a Lost Highway esetében testük is teljesen kicserélődik. A Twin Peaks Laura Palmerje óta Lynch filmjeinek (de legfőképp férfi főszereplőinek) számos mozgatórugói közül a klasszikus film noir-ok femme fatale-jait idéző szőke nők emelkednek ki, akik rendszerint elnyomásban és különböző megaláztatásokban részesülnek, melyekből képtelenek kitörni. A Lost Highway hősnője a főgengszter elől próbál menekülni, a Mulholland és az Inland Empire női szereplői pedig a filmforgatások egyre fojtogatóbb, és bizarrabb légköréből. Szintén Lynch kultikus sorozatához köthetőek azok furcsa karakterek, akik a semmiből jönnek elő, és sosem konkrétan, hanem csak rávezetve segítenek a főszereplőknek a titkok felfedésében. Az óriás és a táncoló törpe után egy alacsony, piros szájú, fehér fejű férfi, egy idős pár, egy cowboy, és egy váratlan látogató (Laura Palmer anyja) figyelmezteti a veszélyekre szereplőinket.

Inland Empire
 
Inland Empire
 

Lynch a kortárs amerikai rendezők egyik legintenzívebb kísérletezője. Amióta kamerát vett a kezébe, folyamatosan próbálgatja a legújabb technikákat, és igyekszik kivenni a részét a filmkészítés valamennyi fázisából, a forgatókönyvírástól egészen az utómunkákig, és személyes kedvencéig, a hangokig. Bármennyire furcsa, legújabb alkotása „csak” tizedik nagyjátékfilmje, de emellett számos más területen is tevékenykedik. Állandóan dolgozik, szinte sosem pihen, és korát megtagadó lelkesedéssel veti bele magát mindenbe, amihez hozzányúl. Kisfilmeket, animációkat készít, reklámfilmeket forgat, olykor videoklipet, fest, fotózik, az ezredforduló óta saját honlapját is bővíti, és közben rendszeresen meditál. Az Inland Empire-t a digitális videotechnikának és szabad ötleteinek vetette alá, annak ellenére, hogy sosem tervezett nagyjátékfilmet készíteni belőle. Lynchet ámulatba ejtették a digitális filmkészítés lehetőségei, elmondása szerint azért, mert sokkal könnyebb, mint a hagyományos, több lehetőséget lát benne, a képeket pedig jobban tudja színezni, manipulálni. A forgatókönyvet nem írta meg előre, legfeljebb csak vázlatokat, de a film jeleneteinek döntő többségét közvetlenül a leforgatott jelenet előtt találta ki. Emellett olyan rendkívül nagy alkotói szabadsághoz jutott, melyet a Radírfej (1976) készítése óta nem mondhatott el magáról. A rendezés mellett ő a film operatőre, vágója, hangmérnöke, zeneszerzője (ő énekli azt a dalt, mikor Laura Dern először találkozik a prostituáltakkal), és producere is. Mi lett ennek az eredménye? Lynch gyakorlatilag azt csinálhatott a filmjével, amit akart, és ez a túlzott szabadság sajnos néha a film kárára ment. Mindenből kicsit túl sokat adagolt, a színekből, a hangokból, a misztikumból, és ez három órán keresztül igencsak megerőltető, idővel pedig unalmas. Ha harminc vagy negyven perccel lerövidíti filmjét, sokkal feszültebbé tehette volna, ami nemcsak saját világába, de a trilógiába is jobban beleillett volna. A zeneszerzők köréből húsz év után sehol nem találjuk állandó társa, Angelo Badalamenti nevét, ami azért is érdekes, mert a legjobb Lynch-zenék mindig a kettejük közös munkáiból születtek. Ezúttal Krzysztof Penderecki veszi át a szerepet, kinek muzsikájára a filmrajongók leginkább Kubrick Ragyogásából emlékezhetnek, a többit a rendező szerezte, válogatta, és sajnos nem mindig illesztette őket olyan ügyesen a képekhez, mint a korábbi művekben. Míg azokban szervesen kapcsolódtak az adott jelenethez, miliőhöz vagy hangulathoz, addig az Inland Empire-nél néha az az érzésem, hogy Lynch már csak azért rak be zenét, hogy végre megszakítsa a csendet, a disszonáns hangokat. Egyedül az ő általa komponált darab (Ghost of Love) és Beck száma működnek a filmben, a többi ugyan hallgatható, de felesleges. Ám bármennyire sok kívánnivalót hagy maga után, Lynch továbbra is az atmoszférateremtés koronázatlan királya. A film alapötlete nagyon jó, Hollywood szatírája édesen keserű, Laura Dern zseniálisat alakít, a térbeli és időbeli síkok egymásra csúsztatását Lynch gyermeki könnyedséggel, mégis hatásosan irányítja. Miről szól a film? Felesleges a kérdés. Az ő „történeteit” nem érteni kell, hanem saját nyelvünkre lefordítani. Azután megnézni még egyszer, ellenőrizni, hogy a fordítás jól sikerült-e. A vizuális memóriát sem árt aktivizálni, hiszen az is sokat segíthet, különösen, ha ilyen hosszú filmmel állunk szemben.

Inland Empire
 

Lynch belső birodalmának misztikus folyosói ezúttal túl hosszúra sikerültek, de azért találhatunk benne figyelemre méltó részeket. A néző pedig majd a maga módján emlékszik vissza a látottakra, és nem feltétlenül úgy, ahogy azok megtörténtek.

[ Zalán Márk ] 2007-11-29 20:06:00