Unalom
Pável Göbl, Roman Svejda: Pályaudvari blues
A csehekről mindig is tudtuk, hogy nincs ki a négy kerekük. A sörfogyasztó életvitelről nevezetes közép-európai népről valahogy az maradt meg a köztudatban, hogy bohókás, kissé tragikus lúzerek, akik mindig megtalálják számításukat néhány korty folyékony kenyérben. Eddig.
Pável Görbl, Roman Svejda úgy döntött, hogy filmezésre adják fejüket, mert az isten arra teremtette őket, hogy azon cseh „műremekeket” gazdagítsák, amelyek a fenti tézis lerombolására törekszenek. A tévéfilmes, illetve díszlettervezői múlttal rendelkező alkotók nem igazán tudtak mit kezdeni az adaptáció fogalmával. De lássuk miről is van szó.
Először is adva van egy René Levinsk nevű drámaíró, aki Samuel Königgratz álnéven ír egy négy órás darabot valami cseh társulatnak, amit aztán jó pár helyen bemutatnak - sikerrel. Majd jön két fiatal, végzős rendező és csinálnak belőle egy mozifilmet. S itt a probléma. Ugyan a színházi előadásokat lehet eredményesen vászonra vinni, de mindenképpen ismerni kell hozzá a filmes eszközöket. Úgy néz ki, mintha ez itt nem így lenne és egy szimpla előadást, minden színpadiasságával filmszalagra ültettek. A majd másfélórás filmet hihetetlen unalomfelhő övezi. S még az elején izgatottan ülünk a sötét teremben, hogy valami kellemes csehes dolgot fogunk látni. Ám lassan eluralkodik rajtunk a gyanú, hogy ez nem így lesz, mert már negyedórája pereg a film és még semmi érdemes nem történt. És nem is fog. Aki nem hagyja el a vetítőtermet és nem kezd tetrisezni a telefonján, az vagy elalszik, vagy mérgelődik ezen az amúgy abszurd tragikomédiának hirdettet „alkotáson”. A pályaudvari blues formája teljes egészében tv-film jellegű és semmi keresni valója nincsen moziban.

 

Sőt bosszantóan érdektelen a történet, amelyre ismét csak a „fölösleges” jelzőt lehet ráaggatni. A sztori egy cseh vasútállomáson játszódik, egy júliusi hét leforgása alatt. Én magam semmi értelemét nem láttam annak, hogy az alkotók ennyire sulykolják a film közben futó dátumozást. Ez legfeljebb a töredékességet erősíti, de, hogy miért, arra sem a kapunk választ. Az itt élő dolgozok mindennapjaiba pillanthatunk bele. A munka és a magánélet kerül terítékre rémségesen nyújtott párbeszédekben és néha-néha felcsillanó poénokban. Igen, be kell, hogy valljam egyszer, a kisiklós jelenetnél sikerült a filmnek megnevetetnie, de utána ez nem jött össze neki. A szereplők mind érdektelen, unalmas figurák, akiknek alig van valami motivációjuk az életre. Itt van például Gabina a takarító, aki nemrég vesztette el vőlegényét, de nem akar vénlány maradni, ezért Aleqhez, a forgalomirányítóhoz kezd dörgölőzni. Aleq viszont már régóta együtt van a pénztárossal Jarquéval, plusz még viszonya van az egyik kalauz lányával is.

A Pályaudvari bluesban a realizmus és az abszurditás keveredik elég előnytelen stílusban, szinte nincsen semmi, ami mögöttes tartalommal bírna. A rendezés meglehetősen fantáziátlan, ismétlődő képek és távolságtartó hűvös kamera jellemzi a kép világot. A szereplők játéka szinte modell jellegű, ráérős. A visszatérő hegedűszólam erőltetett, kilátástalan és szentimentális. Egyszóval: ez film nem tudja, hogy mit akar mondani. Ráadásul „médiát” tévesztett. Vélhetően mély és elgondolkodtató drámát próbált adaptálni, érdekesség nélkül. Összefoglalva, nem más, mint egy színházi előadás rövidített lefilmezett változata, egyszerű, hibás, unalmas fordítása. Ilyet lehet csinálni, de nem érdemes. Végszónak álljon itt a rendező sokat mondó véleménye saját filmjéről, amit Moveast filmfesztivál közönségtalálkozóján fejtett ki: „a dráma sokkal jobb”. Én is úgy érzem.

[ Ritter, az unatkozó ] 2007-10-15 18:13:00