Egy kehid család titkos élete
Jasmila Zbanic: Szerelmem, Szarajevó
Az anya-lánya képezte csonka család szituációja mindig pengeéles eszköze a társadalomkritikának. Egy ilyen női „fonalat” próbál továbbszőni Jasmila Zbanic bőröndnyi elismeréssel honorált bosnyák „vallomása”.
Anya és gyermeke motívumát viszonylag elég korán adaptálta a filmművészet (lásd Griffith: Türelmetlenség- Anya és lánya,1916). Ezt a keresztény gyökerű szimbólumot mégis inkább a második világháború utáni kiszolgáltatottság érzését filmre író neorealisták (és a modernisták) fedezték fel a legeredményesebben. A csonka család eme szituációja mindig pengeéles eszköz volt a társadalomkritikára. Egy ilyen női „fonalat” próbál továbbszőni Jasmila Zbanic bőröndnyi elismeréssel honorált bosnyák „vallomása”. A sikeres fesztiválfilmeknél sokszor fennáll a műfajiságba hajló „kóklerségtényező”, ám a rendezőnő, az olyan alkotók közzé tartozik, akik nem esnek a giccshatár fényesebb túloldalára. Ügyesen a melodráma kliséit is felhasználja ugyan, de a befejezés felé kanyarodva kiforgatja azt meglepő fordulatával.

 

Átérezhető és nem túlzás, nagyon fontos filmről van szó. A bevezetésben álomképet láthatunk; egy egyszerű figuratív szőttesből fahrttól a kamera a lehunyt szemű negyvenes női csoportra, hogy aztán kiemelje a főszereplőt. A festői prológ és dramaturgia félrevezető, mintha azt sugallná, a vágyak és álmok földjére érkeztünk. Ez persze részben így lesz, de hál’ istennek messze többről szól a történet, amelynek középpontjában egy csonkán maradt család női tagjai, anya és lánya, Esma és Sara áll. Grbavicában ( film eredeti címe), Szarajevó egyik városrészében élnek. Esma segélyekből tartja el magát és lányát. Kehid család az övék, vagyis az apa hősi halált halt a délszláv háborúban. Mindennapi tragédia a bosnyákok körében, több ezren várják, egy újonnan feltárt tömegsír előtt, hogy előkerüljenek szeretteik. Esma nehezen él, de szeretné, ha lánya osztálykirándulásra tudna menni, ezért, hogy megkeresse a pénzt, egy discóban pincérkedik. Sara közben kiakar törni a családi kötelékből, ezért összejön egyik iskolatársával. Mindig bizonytalan, nem érti anyja miért nem kér igazolást apja haláláról, holott akkor ingyen mehetne a kirándulásra.

A titkok egyre kibírhatatlanok lesznek a szereplők számára, folyamatos álom és rémálmok között gyötrődnek, míg a fordulat el nem hozza a tragikus megváltást. A befejezésében az egyik talán legszörnyűbb és sajnos kollektív tragédia kerül felszínre: a szerb csetnikek szörnyű népirtása, erőszaka. Esma képtelen, még a számára vonzó férfival, a szokatlan érzékeny karakterű kidobófiúval, Peldaval új életet kezdenie, s amikor a titokra fény derül, lánya is elhagyja. Mégis a film választ add a szenvedésre, és a sok zsákutca ellenére, csonkolt, de összességében pozitív befejezéssel zár. Még annak ellenére is, hogy képtelenség egy ilyen erőszak tragédiájával együtt élni. A bevezetőben látott „álomkép” foglalja keretbe a sorsokat. Az epilógusban már bántó, barázdás arcú, magányos embereket láthatunk, akik képtelenek lesznek ebből a magányból kitörni.

 
Jasmila rendezőnő egyszerre a fagyos és érzelemdús világ között ingázik, remek dramaturgiával és közhelyeket kerülő megoldásokkal. A mű képi világa mégis inkább a kisrealista, fakó dokumentumjelleget választja, hogy aztán a fordulatoknál (pisztoly előkerülése, a bártulajdonos legyőzése, vallomás), erőteljes drámai kompozíciókban fokozza az érzelmességet. Ez csak aláhúzza a lelki szenvedés anatómiáját.

Ennek ellenére rengeteg hiba is beárnyékolja az alkotást. A mellékszereplők kidolgozatlansága (Sara pasija), vagy kidolgozottsága (Pelda) szinte egyáltalán nem indokolt, inkább félrevezető. Néhány túlzó melodramatikus megoldás és üresjárat is helyett kapott műben. Sok értékelehetetlen pont mellett a Szerelemem, Szarajevó legnagyobb érdeme az, hogy egy olyan nemzeti tragédiát tudd megértetni a nézőkkel, amelyet mindenki át tudd érezni. Az ilyen közérzet filmek legnagyobb buktatója, hogy elvész a kulturális öncélúságban és üres drámává válik. Itt viszont nem ez történet és bár erőteljes műfaji elemek is tarkítják filmet, a többségi befogadás miatt, mégsem lesz elcsépelt hanem őszintén tudd rávilágítani a balkáni „teherre”.

Jasmila Zbanic „kibeszélő filmet” készített, távolságtartás nélkül. Nézőjét belevonja ebbe az élménybe, a titok felszínre törésével tudja arcunkba gyűrni a tragédia okait és feltárni azt a borzalmat, amellyel együtt kell élnie egy egész generációnak. Nem abszurd Kusturica és nem is Wintterbottom-féle dokumentumeposz (Welcome to Sarajevo, 1997) ez, hanem a háború utáni mély sebek feltárása. Régen egy (már említett) neorealizmus volt az, amely megváltoztatva a filmművészetet, kiáltványszerűen beszélte ki ezeket a borzalmakat. Jasmila fél ettől, itt nincsenek villongások, nincsenek „hibásak” keresése, a tragédia eseményével csínján bánik, nem mer hozzányúlni az okokhoz. Őt a következmények érdeklik, a sors, amelyet a pillanat határozott meg és életeteket predesztinál.

A néző számára a katarzis abban a pontban van, hogy egy ilyen helyzetet, az erőszak keserű gyümölcséből született életet is ellehet fogadni. Az (effajta) anyaság borzalmas terhe ez. Vajon elátkozott generáció láttunk, gyökértelenséggel? Tehetnénk fel a kérdést. Jasmila Zbanic válasza, biztos az lenne, hogy „ne legyen az”.

Szerelmem Szarajevó / Grbavica; bosnyák; rendező- forgatókönyvíró: Jasmila Zbanic; Operatőr: Christine A. Maier; szereplők: Mirjana Karanovic, Luna Mijovic, Leon Lucev, Kenan Catic, Jasna Ornela Berry, Bogdan Diklic; producer: Barbara Albert, Damir Ibrahimovic, Bruno Wagner; Gyártó: coop99 filmproduktion, Deblokada, noirfilm, Jadran film. 95perc

[ Ritter, a figyelő ] 2007-10-07 21:00:00