„…én itt csak vendég vagyok…”
Moveast nemzetközi Filmfesztivál – második nap
Az első napon általában még kicsit olajozatlanul mennek a dolgok – gondoltam, majd ma, a második napon minden jobb lesz. Tévedtem. A második nap még az elsőnél is rosszabb volt. Vagy csak én voltam rossz helyen, rossz időben?
Délelőtt a Művészetek és Irodalom Házában a Mesterek és Tanítványok portréfilm sorozat első részét kezdték el vetíteni negyed óra csúszással. A terem háromnegyede üres, de a negyede tele. Koltai Lajos operatőr-rendező, akit az első rész mutat be, és akivel közönségtalálkozó volt a vetítés után, láthatóan feszült, fel alá járkál a teremben és valami egyetemi osztályról beszél, akik azt ígérték, hogy itt lesznek 11-re. Csak nem jönnek. Elkezdődik a vetítés. Koltai Lajos egyszer csak bekiabál, hogy állítsák le a filmet, mert Báron György és a filmkritikus workshopon résztvevő diákcsapat pár perc múlva ideér. És láss csodát: a filmvásznon kimerevedik a kép, tényleg leállítják a vetítést. Bő tíz perc szünet. Nem az a baj, hogy a Báronra kell várni, hanem az, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet. Felháborodással vegyes ,kétségbeesett kérdésünkre, hogy ilyesmi hogy fordulhat elő egy olyan fesztiválon, ami a nemzetköziségre törekszik, Koltai Lajos csak ennyit felel: „Nem tudom, én itt csak vendég vagyok.” Nyilvánvaló, hogy aki a workshopra jelentkezik, azt érdekli valamelyest egy portré napjaink egyik legnevesebb magyar operatőréről, ezért az említett malőr ismételten a szervezők számlájára írható. A programok időpontjai nincsenek megfelelően összehangolva.

 

A portréfilm Koltai Lajosról meglepően színvonalas, és érdekes, annak ellenére, hogy nem dolgozik túl sok extra effekttel: ül egy ember a kamera előtt és mesél az életéről, néha egy-egy filmes illusztráció, vagy fotó feltűnik, de alapvetően egy arcot látni, és attól jó ez a portré, hogy elég is ennyi, nem kellett teleaggatni semmivel ahhoz, hogy ne aludjon el az ember öt perc után. Viszont amivel szinte kivétel nélkül probléma van a magyar filmekben, függetlenül attól, hogy dokumentum, vagy fikciós filmről van szó, azzal ebben a portéban is szembesülünk, ez pedig a zeneválasztás. Miért szeretik ennyire a dobozhangú szintetizátor generálta gagyi dallamokat a magyar filmkészítésben? Számomra örök rejtély marad. Látok egy tényleg színvonalas portrét, ami egy embert mutat meg a rendező-operatőr mögött, már kezdem elfelejteni a vetítés előtti rossz élményeket, úgy érzem, hogy végre kaptam valamit, ami igazi, aztán tessék, agyoncsapják valami szintetikus nyekergéssel.

 

Egy újabb szervezési problémára hívnám fel a figyelmet. A film levetítése után, nincs, aki felkonferálja Koltai Lajost a közönségtalálkozó előtt. Ez botrányos, és minősíthetetlen. A rendező-operatőr komótosan kivonul a közönség elé, útközben maga elé mormogja: „Ha nincs itt senki, aki kikísérjen, megyek én magamtól is”. Azt hiszem ez a jelenet nem kíván egyéb hozzáfűznivalót. A beszélgetés amúgy nagyon tanulságos, érdekes ellen- és önellentmondásokra derül fény. Koltai főként a díszlet horderejéről beszél, és arról, hogy mennyire fontosak a részletek, hiszen a befogadó, ha nem is pontosan látja, miből készül a filmben a tapéta, bőrből, vagy papírból, az ilyesfajta finomságnak nem elhanyagolható az atmoszférateremtő ereje, és így a nézőre gyakorolt hatása is jelentős. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy ez fontos, de nem minden. És azt gondolom, hogy Koltai új filmje pont erre tökéletes példa, hiába a neves színészek jelenléte, hiába a díszlet gazdagsága, hiába minden manipulációs technika, gyönyörű világítás, effektek, utómunka, fényelés, hatásmechanizmusok tökéletes ismerete, ha az a többlet, amitől egy film úgy működik, ahogy kell, valahogy mégis hiányzik.

 

Hiányzott valami Török Ferenc új filmjéből az Overnightból is. A rendező a film előtti beszélgetésen elmondta, hogy az új film a Moszkva tér és a Szezon című filmekkel trilógiát alkot. Örvendetes hír, hogy a filmvetítés előtti röpke beszélgetést a rendezővel nem Albert Györgyi vezette, és rendesen megvilágított színpadon állva folyik a kérdezgetés, nem valami eldugott sarokban, ahogy azt Koltai Estéjének vetítése előtt tapasztalhattuk. Az új moderátor viszont azért nem ideális, mert nem beszél angolul, és tolmács sincs mellette, aki a külföldi résztvevőknek lefordíthatná azt a pár mondatot, amit Török Ferenc mondott a filmjéről.

 

Az Overnight elég fura egy film. Sok-sok erőssége van, összességében viszont egyenesen semmitmondó. Nagyszerű a helyszínek kiválasztása, magával ragadó Garas Dániel operatőri munkája, a képek hűvös és síkszerű kompozíciója. A film nagyon simán és egyenletesen halad előre, minden nyelvi és képi poén a helyén van, az egész mégis erőtlen. A néző ül a moziban és várja, hogy legyen valami, és a film végéig várja, de nincs semmi. A kérdés az, hogy ez a film vajon miért készült el. Az Overnight előtti beszélgetésen Török elmondta, hogy a film azért brókerekről szól, mert ezek az emberek szerinte érdekesek. Lehet, hogy a brókerek azok, de a néhány nagyszerű poént leszámítva a film unalmas. A poénok is csak azért akkorák, mert olyan hangsúllyal, olyan lassan, olyan faarccal artikulálják őket, hogy az ember visít a nevetéstől. És semmi nagy verbális játékra nem kell itt gondolni, a világ legegyszerűbb mondatairól van szó: „Te, nem korpás a hátam?” vagy „Fáradtak a szemeid.” A hajtóerő a színészi jelenlét, és csak az. Hiába minden egyéb eszköz az absztrahált fém és üveg tér, szép-szép, kifejez valamit az arctalanságból, ami a brókervilágra jellemző, de az egyetlen, ami a filmet lendíteni képes valamilyen irányba, az Vajdai Vilmos arca, és orgánuma. Érdekes, hogy Török egy interjúban azt nyilatkozta, hogy nem egy irodai filmet szeretett volna készíteni, és így a mellékszálak fontosabbak az Overnight cselekményének fő szálánál. Pedig a filmnek épp az irodában játszódó részei a legizgalmasabbak, a sok egyforma öltönyössel, ahogy minden nap fel kell állniuk és csukott szemmel „együtt lenniük” a főnökkel, amíg az első telefon meg nem csörren. E jelenetek közül is kiemelkednek azok, amelyekben Vajdai Vilmos szerepel. Amúgy az egész élettelen és van, ami cselekményben motiválatlan is. Nem értem miért van szükség például a film elején az öngyilkos merénylőre. Bár az Overnight a Moszkva tér és a Szezon című filmekkel sorolható egy kategóriába, emlékeztetnék Török Ferenc egy rövidfilmjére, ez pedig a Garaczi novella alapján készült 2005-ös Csodálatos Vadállatok. Én az említett rövidfilm elevenen élő emlékével ültem be az új Török filmre, de az Overnightban a Csodálatos Vadállatok elementáris erejének csak töredékeivel találkozhattam.

[ Szabó Nóra ] 2007-10-05 15:02:00