Michelangelo és Antonioni
Michelangelo Antonioni: Michelangelo tekintete (2004)
2007. július 30-án Michelangelo Antonioni kissé színpadiasan Ingmar Bergmannal egy napon halt meg. Antonioni utolsó előtti filmje a találkozásról szól, személyes, néma vallomás, egy bolyongás vége. Két szempár találkozása. Michelangelóé és Antonionié.
Előttem egy kis film. Itt bújt a gépemen… egy csokorba szedve alkotója többi művével kiírtam lemezre. Csak néhány éves, pedig a találkozás régi lehet, távoli és közeli (sic). Utolsó filmnek tűnik, pedig van még egy hosszabb-rövidebb a krónikában. Csak egy, mert ma már (nyár óta) ő sincs itt, színpadiasan Bergmannal együtt lépett be a Pantheonba. 2007. július 30-án. Velük sírba száll(t) a film is…. a huszonnégy képkockájával másodpercenként. Közhelynek hangzik, mint annyi más az életben. Elcsépelt mesék, fordulatok, klisék, az érdektelen világosság fénye…
Emlékül még itt egy film…

 

Találkozásról szól, afféle dokumentum, személyes, néma vallomás, egy bolyongás vége. Két szempár találkozása. Michelangelóé és Antonionié. Vagy mondhatnám Buonarottié és Antonionié. Nézem a regisztereket, kétezer-négyes alkotás. Alkalom szülte, egy restaurálás. Látogatás a felújított San Pietro in Vincoli templomba, II. Gyula síremlékéhez (persze a test nem itt van). Ő is szereplő itt, megannyi tekintettek, látható és láthatatlan közül egy. Mint a rendező Antonioni, aki először bújik saját hőseink bőrébe. Ha nem is messzire, de bolyong, ahogy a hatvanas években a Kiáltás, A kaland, Az éjszaka hősei.

 
 

Mondhatnánk megöregedett találkozás, - nagyképű hasonlat. Nagy művészek jó-jó, na de hát akkor is, hol lehet őket így összehasonlítani: a reneszánsz Michelangelo és a modernista Antonionit. Pedig ez a látogatás csak egy tisztelet, a márványba foglalt selyemredők, izmok, arcok és tekintetek előtt. Szinte néma, mégis beszédes. Lassan bomlik ki, mutatkozik meg a síremlék, szinte egyenrangúként jelenik meg a főalak, Mózes karaktere a többivel. Nem turistalátogatás ez, hanem egy alkotó utolsó gondolatfoszlánya a művészetről, az anyagról, a formáról. Kísérletező, mégis konzervatív. Afféle folytatás is lehetne, mondjuk a ’90-es Róma című kisfilmjének (12 város, 12 olasz rendező), ami hangos és monumentális tájfilm szobrokról, diadalívekről, festményekről, freskókról - tárlatvezető stílusban. Ez csöndes elmélkedés. Mélyebb és összetettebb.

 
 

Szép őszike, hiába írják máshol ennek az ellenkezőjét, számomra utolsó mű. Lekerekített befejezés. Arcok, szemek, kezek, az eltörölhetetlen művek, az egyszerű üzenetekkel. Robosztus, eszményített, számonkérő arcok. Félkész, befejezetlen, mégis tökéletes, sima és bársonyos. Antonioni néma párbeszéde ez arcokkal, először az intő hódítóval, a fekvő II. Gyulával. Törvénykező úr, kevés szeretet szorul belé, eszményi helytartó, könyörtelen, aki mindent lát. A kép lassan csúszik át a pápai alak fölött trónoló leányanyára, Máriára és kisdedére. Az areopagitai mennyei harmónia elrendezése ez, amely így torzóban is élmény.

 
 

Antonioni képsorában a művészet, az eszköz, az anyag és a szellem végességéről is beszél. A küzdelemről, amelyet a művész az anyaggal folytat, amit megszelídít, legyőz, átalakít. Mózes bemutatását is a tekintetével, a szemeivel kezdi. A homályos Antonioni sziluett és a robbanni készülő Mózes itt inkább fáradtságot és az elmúlást áraszatja magából. Majd újra fényképezi, újra leköveti, újra kivágja a tekintet, furcsa módon közbe iktat egy totált is. S átértelmez: haragos, elesett, értetlen arcot láttunk egy vésetben. S persze a ruharedők, az agyonmagyarázott ruharedők, most a szellem csontjaiként pásztázza őket a kamera, amelyek hullámokként húzódnak végig az ószövetségi prófétán, aki itt már a legkevésbé Mózes.

 
 
 

Antonioni kíváncsi, megérinti a redőket, simogatja a vaskos térdeket, mintha kérdezne, de nem tudjuk, kap-e választ. A levegőbe rajzolja a fej formáját, mintha az is megérintené. Arca egyik felét nem látjuk, a tehetetlenég homályába burkolózik. Antonioni Mózesben is azt látja meg, azt meséli el folyton-folyvást új szögekből fényképezve, ami az élet didaktikus mérföldköve: a zavart fiatalos tekintetből, erőteljes ifjú, majd törvényadó úr lesz, akit ellenségek kergetnek, de társakat is kap: Lea és Ráhel, akiket a tevékenykedő, szemlélődő életként is értelmeznek.

 
 
 
 

S mégis kettőjük magányáról szól ez a film, mint annyi másik Antonioni mű. Talán tényleg egy kissé esetlen és fáradt képkockák ezek. Gondolatok az emberről, aki megtalálja magát egy alkotásban, egy műben. Erről mesél az utolsó filmtekercsén, az utolsó tizennyolc percében. Még utoljára eljátszik a mozdulatlansággal, a részletekkel: izmokkal, a márványba vésett pupillákkal. Összességében a titkokkal, mert utolsó húsz évében filmjeiben, novelláiban, festményein ez izgatta. Egyre halkabb lett, pedig hangosabb akart lenni, s ahogy tudott tette is. Tisztelői erősítették Kínától Amerikáig. Kutatásának egyik eredménye ez a találkozás…

 
 

Végére a búcsú se marad el. Színpadiasan, nagy totálban, mint ahogy jött, úgy távozik. S persze talán didaktikusnak és avíttnak hat: a fény felé. Az akkor kilencvennégy éves Michelangelo Antonioni. Utolsó üzenetét értjük, megfogadjuk. Esetlegességét, hibáit elnézzük. S miért? Mert ez az utolsó közös találkozásunk a néhai Michelangelóval és Antonionival.

 
 
 
[ Ritter, az emlékező ] 2007-09-15 00:01:00