A fény fokain át
Székely Magda költészetéről
Székely Magda (1936–2007) költészetének intellektuális miszticizmusa rendhagyó jelenség kortárs irodalmunkban. Az intertextusok játékát, az irónia retorikáját és a dalszerűség alakváltozatait kedvezményező lírai megszólalásformák korában a költő alkotásait a korábbinál is mélyebb kritikai csönd (s talán tanácstalanság) övezi. - Halmai Tamás Székely Magda költészetéről

„Az a kánon, amelynek nem Székely Magda az egyik tartópillére, érvénytelen.”
Báthori Csaba

„Sosem olvastam még szebben kivilágított verseket.”
Vörös István

Székely Magda (1936–2007) költészetének intellektuális miszticizmusa rendhagyó jelenség kortárs irodalmunkban. Az intertextusok játékát, az irónia retorikáját és a dalszerűség alakváltozatait kedvezményező lírai megszólalásformák korában a költő alkotásait a korábbinál is mélyebb kritikai csönd (s talán tanácstalanság) övezi. Azonban nehéz elképzelnünk, hogy a Székely-féle versnyelv konok szelídsége előtt – előbb vagy utóbb – végre ne nyílnék meg a kánoni érdeklődés. Annál is inkább, mivel itt nem csupán a versnyelvi magatartás zavarba ejtő szelídsége s a metafizikai kérdésirányok következetes képviselete tarthat számot megkülönböztetett befogadói figyelemre, de a poétikai kimunkáltság, az esztétikai összetettség kivételesen magas foka is.
A költőként, műfordítóként és kiadói szerkesztőként pótolhatatlan munkát végzett alkotó nevéhez szokatlanul kevés vers kötődik. („Székely Magda már a megírás előtt válogat” – fogalmazott annak idején Lengyel Balázs.) Ez a csak terjedelemre szűkös életmű az újholdas esztétikai hagyomány legjelesebb eredményeivel rokonítható. Az ószövetségi szerepversek biblikus motivikája s ontoteologizáló beszédmódja Pilinszky János műveit juttathatja az olvasó eszébe. A roppant formafegyelem révén megnyíló, ismeretelméleti és erkölcsbölcseleti távlatosság Nemes Nagy Ágnes-i vonás. A számvetés és létösszegzés szólamai s a központozás mind programosabb elhagyása elsősorban Rába György költészetéből ismerős tulajdonságok. A látomásos képalkotásmódban közreműködő, már-már a természettudományos precizitás hatását keltő, létfilozófiai műgond Lator László verseinek is jellegadó sajátossága. (Régebbről József Attila gondolati líráját, közelebbről Szabó T. Anna érzékenyen tárgyiasító alkotásait említhetnénk.) Rokon tehát e költői világokkal a Székely Magdáé, de téveszthetetlenül önérvényű; egyenrangú ezekkel, ám saját értéket megtestesítően az. Hiszen „ítélet és irgalom váltóáramá”-tól (Nemes Nagy Ágnes) átjárt költeményei számos tekintetben egyedülálló módon vetnek számot a huszadik századi ember egyetemes léttapasztalatával, a kreatúra létbeli helyzetének transzcendentális érthetőségével.
A holokauszt közvetlen történelmi tapasztalatától súlyosított egzisztencialista ború Székely Magda költészetében előbb a biblikus motívumokat újraíró mitopoézis nyelvén, majd a mind fogalmibb szókészletű, mind elvontabb jelenetezésű kisszerkezetek útján nyilvánította meg magát. A kezdetektől nagy nyomatékkal támaszkodva a gyakran egyszavas verscímek lényegre törő egyszerűségére, az archetipizáló versbeszédmód retorikai erejére, a mesék és mítoszok emlékezetét is életre hívó toposzok önmozgására, mindenekelőtt pedig a szakrális fényszimbolika zsidó-keresztény hagyományából nyerhető poétikai lehetőségekre.
Egzisztencialista borút említettünk. Pontosítanunk kell: a szemléletmód sötétségét Székelynél – épp a zsidó-keresztény világképi indíttatásnak köszönhetően – a nap, a fény, a világosság föltűnően gazdag képrendszere, kivált a pálya utolsó szakaszában, jótékonyan s jóvá tevően oldja. Verseiben így a késő modern személyiség komor tudásán és tudatosságán mintegy a naphimnuszköltészet föltisztuló közérzete szüremlik át. A ragyogás képisége több szinten válik meghatározó poétikai tényezővé. Az érzéki észlelet síkján éppúgy, mint a látomásos szcenírozás keretei közt; a metaforikus jelentéssokszorozás eszközeként éppannyira, amennyire szimbolikus/mitologikus tartalmak hordozójaként. A romló anyag és az anyagtalan jóság között önmagára ismerő szubjektumnak eleinte csupán az emésztő tűz kataklizmájával van érkezése szembesülni; s beszámolni erről a túlélő kényszerű elszántságával, a tanúságtevő elháríthatatlan felelősségével. Hogy a pusztulás lángjainál vakítóbbak (lehetnek) az üdvözülés fényei: ez, olvasatunkban, már a későbbi művek lírai sejtése lesz.
A „könyörtelen, forró jelenlét” (Hónapok) köznapokban állandósult, profán apokalipszise, a „külső-belső ragyogás” s abban „a nem szünő nap neheze” (Népliget), az „igazabb lét napvilága” (Könyörgés) metafizikus reménysége s a „derékig burkol Róma napja” (Josephus Flavius) történelmi allegóriája, a „takarónkon túl a lét / beláthatatlan messze fénylik” (Kórház) betegágyi perspektívája, az ifjúság emlékezetét érzékítő „aranyerdő” a hasonló című versben, a Madonna mint a „Fény tartója, fénytelen, / homorú alak”, a „hétszeres kemencefény” (A negyedik) fenyegető mesei toposza, a „tudat csipkebokra” (Hasonlat) s a „bizonyosság hamuja” (Főnix) élmény-dialektikája, „a helyzetek / végső világosságá”-nak (Súlytalanság) ontologikus katarzisa, a „Világosság váratlanul” (Béke) életérzése, a „sík fény” (Micsoda madár) marasztaló szépsége, a „testnél telitettebb fény” (A népek) túlvilági hívása, a „puszta fény a puszta fán” (A lomb) szikár téli varázslata, a spirituális őskép, amely a málló vakolatnak ellenszegülve „a fej körül / tovább világít” (Régi freskó), az énből kimagasló erő „fénylő fölénye” (Erózió), „az anyagnál töményebb / világosabb elem” (Megismerés) eszméltető megmutatkozása, „az eljövendő napsütés” (Az igazi nyár) árnyéktalan kegyelme vagy a „hol a fényesség hol az oltár” (Hályog) fohászkezdeménybe foglalt kívánkozása a látás (és a láthatatlan) után – csupán néhány, többé-kevésbé tetszőlegesen kiragadott példa a Székely Magda-i fényalakzatok elmélyült komolyságára, komor gazdagságára.
Az életművet nyitó mű, a Mártír – a „harminckilós kerubok” vakító víziójával megidézett áldozatokról szólva, a „fényküllőjű némaság” s az „iszonyatos” glória képeit, képzeteit variálva – a koncentrációs táborok vigasztalan közegét világítja át, megrendítő tehetetlenséggel: „Állótüzek tölcsérein / lebeg az irtózatos trónus. / Szeráfok és griffek helyén / ők állanak, ragyog a csontjuk.” Az utólagosság helyzetének gyötrő lélektana szólal meg a költő egyik legtöbbet méltatott művében: „Mert megritkultak az egek, / isteni szó senkit nem öklel. / Hadakozunk és nem segít / ma senki fényes hirnökökkel. […] Fölöttem égő korona, / a nap kemény tüskéi vernek.” (Kőtábla) Számos szöveg hagyatkozik az őselemek archaikus egyszerűséggel látott viszonyára, a fény képzeteihez a víz (a tenger, az eső) részint képzeleti, részint valós élményét kapcsolva: „Egyszer a nap, máskor a hold / nehéz fényében állt a tenger. / Hol tűzvörösen csattogott, / hol vasfehéren nyugodott el.” (Part és tenger), „Egyetemes robaj. A fény / felfut a kövön. Ritka tajték. / A házak mintha szintüket / leejtenék és megemelnék. / Előredőlök. Kezemet / ferdén a szemem elé tartom. / Ragyog, vakít a lámpasor / a másik járdán, vagy a parton.” (A tenger), „De annyira / nem tévedtem el, hogy a nap / s a nádtetők fölött ne lássam, / mint csapkodnak a madarak / a tenger déli robajában.” (Falu), „Eső esik, boldog vagyok, / boldog a kezem, a szájam, / fehér az ég, feloldozó, / hull fényesen, haloványan.” (Szerelem), „Zuhogott szakadatlanul, / hullott a tetőkre, falakra, / örök esőben ragyogott / a szeretők fedetlen arca. […] A kályha mind kihül bizony / s kihül az emberek lakása, / de fennmarad, akár a hold, / fedetlen arcuk ragyogása.” (Eső), „Eső eső / hullása fényesen / a köveken kirajzolódik / hol a helyem” (Június). Az ezen versekben is föl-fölbukkanó szerelmi motívum legszebben talán egy kései négysorosban bomlik ki; abban, amelyik egyszerre szólaltatja meg az égi és a földi szerelem dicséretét – az ünnep alkalmát ünnepi türelemmel váró egzisztencia beszédhelyzetéből: „A választóvonal legyűrve / két létezés eggyé vegyülne / valami mégis visszatartja / vár a felfénylő pillanatra” (A pillanat).
A személyes sors léten túli eredőivel számolni igyekvő versekben is – „Mielőtt a fény felitatná / a maradék matériát” (A megpihenés) – rendre a fény testesíti meg az anyagtalant, a világosság a világon túli minőséget. E ritka ragyogású művek a búcsúvétel gesztusába a megérkezés vágyát illesztik, az ismeretlen vonzásának kitett létezőre a létezés erkölcsének felelősségét róva. A „Folyamatos feltámadás” teológiája s a „magasabb formáció” reménysége kevés alkotó művészetében viszi színre magát ilyen nyelvi-poétikai színvonalon. Efféle szöveghelyekre gondolunk: „Napom egyre erősebben ragyog, / én egyre láthatatlanabb vagyok.” (Pelikán), „Mikor a jóra semmi jel, / jel nélkül is indulni kell / az egyre sürgetőbb sötétben, // amíg kigyúlva, mint az ablak, / magam világítok magamnak.” (Albigens), „Ha majd lehull, ami hamu, / kiszabadul a fény belőlem, / és kiterjed korlátlanul, / nélkülem is növekedőben.” (A fény), „Ledőlni mint a fal / ledőlni tehetetlen / világosságom aki vagy / ne hagyj el engem // Elhullani / hogy édesen a fagy / világosságom aki / ne hagyj” (Ledőlni), „Egyre kevésbé én aki / nincs nélküled / a napok évek elveszítik / kiterjedésüket // évek órák kigyúlnak éles / körvonalak / egyre inkább én egyre áradóbb / jelenléted alatt” (Én), „Nincs naplemente Csupa fény / évek vonulnak boldog évek / Folyamatos feltámadás / függőleges fényében élek” (Jelenidő), „emészti örömmel / magamagát / helyét a fénynek / hadd adja át” (Öregség), „Ha majd a hó Ha majd lehull / a földre ha lehull a hó / a sérült síkokon felépül / egy magasabb formáció” ().
Leghelyesebben persze (avagy talán egyedül helyesen és méltányosan) akkor jártunk volna el, ha esetleges szemelvények és alkalmi kommentárok helyett idemásoljuk Székely Magda teljes életművét. Az olvasást az olvasóra, az értést az értőre hagyva. Tudván tudva, hogy ha ez is a helyes, a jó valami egészen más. „Az a jó, amikor a láb / tapodhat a forró homokban, / ha napon heverhet a test, / az jó, mikor az ember ott van, / nap, víz, homok, csak az a jó, / ha messze gondtól, gondolattól, / nem élni, csak a bőrön át, / csukott szemmel, az az aranykor.” (Napon)

 

P. S. Azokban a napokban, amikor Székely Magdát elvesztettük, hunyt el korunk talán legnagyobb gordonkaművésze is. Nem csak ez az oka, hogy a fenti sorok írása közben Msztyiszlav Rosztropovics (1927–2007) kettős Bach-lemeze szólt, megszakítatlanul s megszakíthatatlanul. Ha lett volna rá mód, harmadik mottó gyanánt a 6. (D-dúr) csellószvit (BWV 1012) első tételét illesztettük volna esszénk elé. De sok mindenre nincs mód, s nincs örökre; arra sem, hogy kezdjünk valamit a tapasztalattal: a halhatatlanok is halandóak. Mód nincs, versek és szvitek vannak.
S „a fény fokain át valami szellem ujja” (Ábrahám) talán mégiscsak elérheti így az élőt, az élhetetlent – alkalmasint mindannyiunkat.

Kapcsolódó linkek:
   • Székely Magda a MKA Irodalmi Adatbázisán
[ Halmai Tamás ] 2007-05-14 21:09:00