A Falanszter fogaskerekei
Emelet - rendezte Vecsernyés János
Kertész Imre Detektívtörténet című kisregényének adaptációjára vállalkozott Vecsernyés János, az Emelet elkészítésével, amely a Sorstalanság filmes kudarca után nem kis bátorságra vall.

…Égve hagytad a folyosón a villanyt…

(Pilinszky János: Négysoros)

Nem is tudom hányszor halottam Kerész Imrétől interjúinak tömkelegében, hogy műveiben a Kádár- rendszer fojtogató, lehetetlen közegét írta meg. Még a Sorstalanságot is ez a nyomasztó gépezet ihlette. Kis hazánkat rendkívülien jellemzi az, hogy a tehetségeket rendre kiutasítja magából. Kertészt is a hazai irodalmi élet először Berlinig zavarta és csak a Nobel-díj után ölelte ismét keblére. Addig csak a legelvetemültebb irodalom tanárok, vagy egyetemi oktatók ismerték életművét. A Sorstalanság filmadaptációja pedig felemásra sikerült, a komoly egzisztenciális kérdést felvető regényből, hatásvadász, tragikus, divatos holocaustgiccs, az eredeti mondanivaló instant változatát (kiragadva a fogyasztható elemeket) készítette el Koltai Lajos.

 

A második Kertész filmadaptáció megtekintése előtt joggal összehúzhatjuk a szemöldökünket. Hiába, mert az Emelet címmel moziba kerülő alkotás sok meglepetéssel szolgálhat. Az 1975-ben született Detektívtörténet antiutópisztikus világát ismét egy operatőr, Vecsernyés János (második nagyjátékfilmes rendezéseként) álmodta filmvászonra. A középpontban egy féllegális rendőri szervezet és a vele szembeszálló unatkozó milliomos csemete és apukájának kudarca áll. A két kulcsfontosságú főszerepre (tulajdonképpen jutalomjátékra), apa és fia karakterére, apát és fiát, az idősebb Haumann Pétert és az ifjú Haumann Mátét választották az alkotók.

 
 

A Detektívtörténetben már többször visszaköszönhet a Kádár rezsim motívuma (az akkori illetékesek körmössel is illeték Kertészt, aki ezért a helyszint egy elvont latin-amerikai „köztársaságba” helyezte), ám az Emeletben ez a szál érdektelené válik. Vecsernyés alakjai a jelenből érkeznek, szinte itt élnek közöttünk (fetisiszta módon vonzódnak tárgyaikhoz és világukhoz, vagyonukhoz és rendszerükhöz). A rendező kiemeli ezeket az elemeket (az idősebb Hoffmann például rögeszmésen vonzódik hobbyjához a gasztronómához), amelyben hihetetlen atmoszférával ruházza fel a tárgyakat. Hoffmannék nagyterme, ebédlője, konyhája, poharaik, tányérjaik híven jellemzik a hűvös, felső tízezer tipikus steril világát (ebben talán legélesebb a szinte fehérre meszelt arcú feleség, robotszerű viselkedése, amelyből csak néha sejlik fel valamiféle érzelem). A szűrözött, tónusokat hangsúlyozó képi világ, csak tovább árnyalja a kékvérűek körének expresszív dimenzióit (az öreg Hoffmann bagózása is annyira természetellenesen arisztokratikus, fennkölt, hogy a szereplőkről szinte már azt hisszük, hogy valamiféle klónok lennének). A rendőrtrió titkos világának jellemző momentumai a szadizmus és a gépiesség, amelyet a „bázisukon” idegesítően villódzó neonfény és a kínzás örömében fürdőző, Csuja Imre által megformált Martin ügynök figurája (és annak szintén idegesítő szokásaiban) is árnyal. Vecsernyés ezzel megteremti a magyar 101-es szobát (amely egyeseknek inkább – a történelmi tudatuk miatt- Andrássy út 60).

A film ezekre a rendkívül erős képi eszközökre épít, annyira, hogy szinte már azt hisszük, hogy több operatőre volt a filmnek, mint rendezője. Vecsernyés és Lajos Tamás (az operatőr) kiüresítettet technokrata külsőkkel, nyomasztó üvegépületekkel és az előbb jellemzett klausztrofóbb belsőket kombinálja (Vecsernyés előző első filmje a Spiró György drámájából készült, gyengébb adaptációja a Kvartett is kamaradráma volt), ám szinte itt meg is áll a tudományuk.

 

A film színészeinek erős teljesítménye lehet annak oka, hogy a képi világa nem nyomja el a karakterek játékát (ez valószínűleg a remekül kiválasztott színészeken is múlott). Sajnos a két Haumann alkalmazása inkább balul sült el. A fiatalabbik játéka kissé papírízű, felolvasóesté válik az apuci és Iglódi István (Drusics főrendőr) alakítása mellett. Ez legjobban abban a jelenetben látszik, amikor az apuka és csemetéje először beszélgetnek a családi konyhában - itt már valahogy a hangsúlyok sem stimmelnek.
A kontraszt kissé zavaró, de ez eltörpül a mű hangulata mellett, amely megőrizte a kisregény dramaturgiáját. A film az egyik mellékszereplő (az ügynöktrió egyik ifjonc tagja) figurájából bontja ki a cselekményt, ami a képi világgal vegyítve inkább az ötvenes évek amerikai film noir karaktereit jutatják eszünkbe. Hűvös, életunt, komor beletörődő alak(ok), aki szinte meg se lepődik azon, hogy végül ártatlanul bedarálja a rendszer és bűnbakká válik.

 

Már-már azt hinnénk, hogy az Emelet az amúgy is soványka magyar sci-fi filmek sorát erősíti (a rossz emlékű Sziriusz és Pirx kapitány vonal kizárva), ám ez tévedés (talán az 1990-es Monory Mész András féle Meteo lehetne távoli rokon). Ne hagyjuk magunkat becsapni, ha jól megnézzük, nem találunk semmi olyat a filmben, amely arra engedne következtetni, hogy ez nem a jelen lenne (még az utópisztikusnak ható, szinte amerikaias irodaház is megtalálható Budán az Alkotás úton). S, hogy az Emeletnek van-e mai mondanivalója, tartalmazhat-e sugallatott a kortárs demokrácia felé, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. De annyi talán bizonyos (véleményem szerint), hogy Vecsernyés Emeletének legnagyobb talán húsbavágó látható tanulsága az, ahogy a hatalom elárulja barátját, szövetségesét (lásd a miniszter Hoffmannékat), és történik ez egy olyan ország filmjében (itthon), ahol az utóbbi tizenhat évben nem egy politikus használta nyilvánosan ezt az eszközt.

Úgyhogy (ismét) lehet gondolkodni.

 
[ Ritter, az apolitikus ] 2007-02-03 09:34:00