Jaguárvedlés
Mel Gibson's Apocalypto
Mel Gibson egyre naturalistább filmeket készít, emlékezhetünk Jézus kínzását középpontba állító Passiójára, de az Apocalypto sem marad el mögötte: kivágott szívek, levágott fejek, véres örjöngés... Ennyi lett volna a maja kultúra?

Mégsem feszítik,

legföljebb seggberúgják

(Kálnoky László: Méltatlan tanítvány)

Mel Collumcile Gerard Gibson „papa” jó tanár, néhány évvel ezelőtti vallásfilozófiai húsvéti sonkája a Passió (2005) eléggé angolosra sikerült, ám megdöbbentő (hatásvadász) és ami lényeg sok pénzt fialt a (mozi) pénztáraknál (A Passió franchise kiterjedt az Interneten rendelhető Krisztus szegekre is). Hollywood zavarba is eset a túlzott vallási áhítatú hittanórán. Az ijedt baloldali, szabadelvű stúdiófőnökök sietve összetákoltak egy megaköltségvetésű, sztárparádéval tűzdelt, a katolikus egyházat sárba döngölő ellen(tabló)filmet, amely Da Vinci-kód (Dan Brown regényéből rendezte Ron Howard, 2005) keresztnevet kapta. A Passiót vádolták zsidógyűlölőnek, giccsesnek, konvencionálisnak, ám az utóbbi évtizedekben talán egyetlen (amerikai) film se osztotta meg ennyire közönségét. Azt azért hozzátenném, hogy a hisztéria alapja abból az Amerikából indult ki, ahol nemrégen szegény császárpingvineket is megvádolták azzal, hogy (állat)társadalmuk kirekeszti(!) a melegeket (legalábbis a róluk készült Oscar-díjas átlagos természetfilm, A Pingvinek vándorlása ezt sugallja).

Jézus horror
 

Mindegy. De térjünk vissza a mély katolikus, részegeskedő, ex-Mad Max (Martin Riggs) akciósztárra, aki az utóbbi években inkább a kamera másik oldalán keresi a helyét (és kenyerét, vagy whiskyjét). Gibson 1993-ban vette először kezébe az „irányítást” (Az arcnélküli ember), akkor egy viszonylag közepes, de élvezhető családi (melo)dráma elmesélése kedvéért. Két évvel később viszont a középkori Skóciába repített minket csöpke három órára, hogy bemutassa a XIV. század eleji Willam Wallace- féle szabadságharcot. Az eredmény a Stanley Kubrick-féle Spartacus (1960) középkori változata, naturalista stílusban, Rettenthetetlen címmel. A film annyira megváltoztatta a(z akkori) túlstilizált (zöldharisnyás, műanyagváras) középkori filmeket, hogy azóta a Gibson-féle csatajelenetek visszaköszönnek a hasonló témájú filmekben (kivéve persze az ostoba és kis költségvetésű misztikus- tévés- történelmi kalandszériákban, mint például a Herkules, a Xéna és Robin Hood újabb kalandjai). Gibsont azonban zavarta, hogy a színészi teljesítményért akkor nem kapott Oscart (csak rendezőit), ezért inkább egy időre felhagyott a rendezéssel.

Egy áthallásos kép a Mad Max-ből
 

Kilenc évvel később (isteni sugalltra), saját pénzből, mégis belevágott. A Passió naturalizmusát a szadisztikus kínzások és az eredeti arámi és latin (hozzátenném Augustus uralkodása idején, a római polgárjog szerint, e területen görög volt a hivatalos) nyelv használata is árnyalta.

Gibson a Passió óta mintegy cégérként használja nevét filmjeinek címébe beleolvasztva. Olyan szerzői magatartás ez, amelyet Kubrick, Tarantino, Fellini használt műveiben. Legújabb evangéliumában is hasonló motívumokra építkezik, mint előző munkája: a haldokló maja kultúrából kiemelkedő mitologikus hős, horrorisztikus menekülése kerül a középpontba. A Mel Gibson’s Apolcalipto, leszámítva a harmatgyenge amerikai Gyűrűk Urával kevert Süsü utánzatot, az Eragont (r: Steven Fangmaier, 2006), nálunk az egyetlen komolyabb karácsonyi moziként jött ki. S azok a nézők, akik a két ünnep között nem a hihetetlenül silány karácsonyi varázsdoboz-kínálatot választották (az idei televíziós mélypont az volt, amikor a valamelyik kereskedelmi adó sorozatának karácsonyi kiadásában Conan, levezette Szűz Mária szülését, majd pedig hatalmas halefjével kishijján legyilkolta a napkeleti bölcseket), és nem indiánok, jót szórakozhattak e szimpla kalandfilmen.

Jaguármancs és neje
 

Gibson durva indiánfilmjének középpontjában Jaguármancs a Ronaldino kinézetű átlagmaja harcos/vadász/családfő áll, aki szűkebb falucskában él a dzsungel háborítatlan környezetében, a maja kultúra posztklasszikus korának utolsó évében (a.d.1541). Az idilli képet a predátor kinézetű ninják (maja felsőbb klánréteg tagjai) harcosok brutális támadása zavarja meg, akik miután megbecstelenítették az asszonyokat, rabként magukkal viszik a fővárosukba a férfiakat, hogy feláldozzák isteneiknek. Hihetetlen csoda folytán sikerül Jaguármancsnak meglépnie a rabságból, hogy megszabadítsa (áldott) állapotos feleségét, akit egy gödörben rejtett el, ám ezzel magára haragítja a főpredátor maximális haragját is (’Mancs legyilkolja egyetlen kisfiát), aki utána ered.

A film dramaturgiája tükör szerkezetű, megoldásainak mozgatórúgója a csoda. Az első részben lényegében a (görög) címben jelzett apokalipszis szájbarágós állomásait láthatjuk: a predátorok által végighurcolt rabok tanúi lesznek az ökológiai pusztításnak, a járványoknak, a rabszolgaságnak, végül pedig egy egykor virágzó kultúra, elhalványult barbárságának. A valóban ocsmányul véres, Bosch-képekhez hasonlatos, ám meglehetősen rövid tetőpont, a Kukulkán napisten áldozatokat állítja be a barbárság csúcsának. A menekülés gyakorlatilag az eddig megtett úton történik, vissza a családhoz. A néző tulajdonképpen hátra is dőlhet a moziban, hiszen a kiszámítható őserdei akciófilm cselekményét predesztinálja a leprás kislány alakja, aki átkával szinte elmeséli a film következő egy órájának eseményeit. Ez az angyal alak indítja be azokat a csodás eseményeket, amelyeknek ’Mancs köszönheti az életét: ezért történhet meg, hogy feláldozását megakadályozza egy történelmileg hiteltelen napfogyatkozás, hogy menekülésében túléli a futómocsárba fulladást, a száz méteres zuhanást, vagy éppen azt, hogy a testén többször is áthaladó nyílveszők hatására elvérezzen.

Predátor Predátor akcióban
 
Alpredátor akcióban
 

Gibson filmjében osztályharcszerűen jelennek meg a civilizációs ellentétek. Néhány évtizeddel ezelőtt a szocialista-marxista kritikusok valószínűleg a „sínylődő nyugatból” kiemelkedő új hősként ünnepelték volna ’Mancsunkat, aki a munkásosztály felsőbbrendűségével (csodáival) felveszi a harcot a dekadens burzsoáziával szemben. Ma már inkább futótechnikáját és ügyességét látva azt a következtést vonhatjuk le, (különösen a futballt kedvelő társadalom), hogy Ronaldino őse is biztos maja lehetet.

A hajsza csattanója, a film legprimitívebb megoldása („csodája”) is: hősünk miután majdnem mindenkivel végzet a végső halált úgy kerüli el, hogy üldözőit és őt magát is lenyűgözi a partraszálló Kolombuszék (inkább utódainak) conquistadorainak látványa. Bevallom, a moziban itt hangosan felnevettem, magamra vonva a teremben ülő közönség rosszallását, akik képesek voltak komolyan venni ezt a jelenetet. Ezt már csak betetőzi az a hihetetlenül valószerűtlen epizód, amikor a fuldokló feleség megszüli ’Mancs legifjabb útódát.

Predátorok
 
Ronaldinho menekül
 
Predátork és Ronaldinho
 

A film legfőbb erénye az, hogy érdekes, no meg persze néha izgalmas is. A horrorisztikus jelenetek, néhol tényleg szörnyűek, ám előfordulnak, hogy kifejezetten béna megoldások is: például a filmben levadászott állatok bábui a legelvetemültebb japán Godzilla-filmek megoldásait idézik. A képi világ sokszor egyenetlen, már-már úgy érezzük Gibson átlépné a konvencionális plánozás és szűrőzés szabályai, de visszakozik, ezzel képeit a mélyebb mondavaló „kitartása” helyett tablókká zsugorítja.

Ennek ellenére megtapsolhatjuk Gibson munkáját, hiszen a lenyűgözően egyszerű sablonok ellenére is megpróbál egy elfeledett értékes kultúrát közvetíteni felénk, ami azért eléggé hiányos marad, a maják világának fekete-fehér bemutatásával. Sebaj, ez Magyarországon úgyis legfeljebb a Keletinél zenélő díszindiánokat fogja zavarni (talán őket jogosan). A mondanivalóért nem kell majd a szomszédba mennünk, az eredetiség magáért beszél. Így tulajdonképpen a kidolgozott történelmi környezet és az egyedi univerzum lehet az egyetlen indok, hogy a híres sztár negyedik mozis rendezését egynél több alkalommal is megtekintsük.
Jó szórakozást!

Úton a maja kultúrába
 
A maja piramis belseje
 
Kapcsolódó linkek:
   • A film honlapja
[ Ritter, a ninja ] 2007-01-24 09:47:00