|
Az európai ember világától – és az eurosznob magyarokétól – semmi sem áll távolabb, mint a kis nemzetek létéért, nyelvéért érzett felelősség, aggodalom. Ezért a drámámat befejező „Függöny” után máris írtam a magam mentségét egy ilyen világidegen szemléletű dráma magyarázatául. Hogy megpróbáljam elfogadtatni egy kollektívum tragédiáját ebben a világban, amely éppúgy allergiás a tragikumra, mint a kisebbségek kollektív jogaira.
A darab komponálása közben gyakran kérdeztem magamtól, hogy melyik földrészen élt az a nép, amelynek utolsó pillanatait látjuk. Észak- vagy Dél-Amerikában? a Kaukázusban vagy Szibériában? valahol Közép-Európában? netán Afrikában? – hiszen az a párizsi egyetemista lány, a magyar szakosok színjátszó-csoportjának tagja, aki szerepet kért tőlem, elefántcsontparti volt.
Játszódhatik e darab bárhol a földgolyón – sajnos. Mindenütt, ahol egy nép lába alatt a multik olajat vagy uránt sejtenek, ahol kivágják az őserdőket, s ahol a mészárszékben éppen most mérik ki az utolsó bölények, az utolsó delfinek és angyalok húsát.
|
