Faludy György búcsúztatása
(1910. 09. 22. – 2006. 09. 01.)
2006. szeptember 9-én 16 órakor kísérik utolsó útjára Faludy György író, költő, műfordító, Kossuh-díjas, Pulitzer-emlékdíjast a Fiumei úti sírkertben.
Varnus Xaver búcsúzik az Élet Hercegétől.
Neki mindent szabad volt. Mi jogosította fel erre? Hogy, bár egész életét a Halál árnyékában élte, mégis az Élet fia volt. Egyike a keveseknek, akik soha nem a tüske létét fájlalták, hanem örültek a felette fakadó rózsának. S ez az adomány egy oly ritka rend tagjává tette, akik jogosan használhatták az Élet Hercege címet. Egy ilyen herceg mindent megtehet, hiszen úgyis csak azt fogja tenni, amit ízlése és lelkiismerete jónak lát. Az ilyen szuverénekre nem vonatkoznak a világ törvényei (mégha néha látszólag le is tudják teperni őket), mert a szellem szárnyalása, amelyet csak tiszta és erkölcsös arányérzékük korlátozhat, szabadságlevelet ad kezeikbe.

 
Hogy igaz volt-e a sok anekdota, amit mesélt? Talán nem, de hát fontos is ez? Mindaz, amit mondott, akár igaz is lehetett volna, s ha a történetek valóságtartalma hibádzott is, a mögötte lévő elvek és roppant humanizmusa aranyfedezetként védték őt. Egy ilyen robosztus élet és mű lábainál csak meghökkenni lehet, elámulni a teremtőerő hatalmán.

Faludy György néhány napja hivatalosan is elfoglalta helyét abban a stallumban, ahová, mindannyian sejtettük, hogy hosszú évtizedek óta tartozik. Halálával beléphetett a halhatatlanok klubjába, és soha többet nem kell már az idővel foglalkoznia. A halhatatlanságnak nincsen időmértéke, szinte mindegy is, hogy ezer esztendő, vagy három perc telik el. Műve itt áll előttünk, hat ránk, hatni fog utódainkra, és nem lehet többé megkerülni.

Több rossz, mint jó érte őt életében. Amikor megismertem, alig keresett, félig elfeledett magyar költő volt egy lüktető, észak-amerikai metropoliszban. Ült árnyékos panelszobájában, Senecáról beszélt és Petrus Abélardus-ról, vizigótokról és Botticelliről. Soha nem láttam nála anakronisztikusabb embert. S mégis ez tette őt aggasztóan korszerűvé: messzibb korok távcsövén át szemlélte az életet, látta-láttatta a gigantikus összefüggéseket, ám ez mégsem undort, nem is közönyt, de mélységes emberséget váltott ki belőle.

Egyet soha nem adott fel. A tiszta lélek ítélkező jogát. Bosszút soha nem állt. Vagyis csak úgy, ahogy a legnagyobbak állhatnak: megírta életművét, és meghalt.

[ Varnus Xaver ] 2006-09-08 10:00:00