Melyben Balassi módján fohászkodik
A legkedvesebb...
Költészetnap közeledtével kilenc költőt kértünk fel, írjon a legkedvesebb verséről. "Bevallom, túl későn ismertem meg Orbán Ottó világát. Nevét már gyerekkorom óta őriztem magamban, hiszen olvastam gyermekverseit különböző ifjúsági antológiákban, de akkor még fogalmam se volt, hogy az a költő „komoly” verseket is ír."
Ha ért már valamikor csalódás, akkor az volt, hogy évekkel ezelőtt, amikor még a publikálás bűvös csodáját várva tekintettem költészetünk élő legendáira, valahogy, így-úgy, nem találkozhattam az idősödő Orbán Ottóval. Irigyeltem, és máig irigylem azokat a kortársaimat, akiknek húszévesen, vagy még előbb megadatott az, ami nekem nem. Utólag persze nem nehéz belátni, hogy a találkozásunk létrejöttének esélye nem volt több nulla százaléknál. Hogy is teljesülhetett volna ez a vágyam, hogy lássam őt, szóljon hozzám, szóljak hozzá, amikor egyetlen kapcsolatom az irodalommal Várady Szabolcs kitartó bíztatásai és jószívű bírálatai voltak?
Bevallom, túl későn ismertem meg Orbán Ottó világát. Nevét már gyerekkorom óta őriztem magamban, hiszen olvastam gyermekverseit különböző ifjúsági antológiákban, de akkor még fogalmam se volt, hogy az a költő „komoly” verseket is ír. Csak válogatott verseinek elolvasása döbbentett rá, hogy húszévesen mekkora Paradicsom meghódítása vár. Mire vettem a bátorságot, hogy verset írjak neki, már csak emlékezni lehetett rá. Irodalmi lapok emlékszámai üzenték, hogy mekkora nagyság távozott. Vajon véletlen-e, hogy első nyomtatásban megjelent versem éppen az volt, amit az ő emlékére írtam? Lehet véletlen, de mégis…
Orbán Ottó költészete úgy hatott rám, mint idilli tájra a váratlan homokvihar. Elsöpört mindent, ami aktuálisan érdekelt: a nyugatosok verseinek bájos rímeit, Nemes Nagy Ágnes tárgyilagosságát és Pilinszky szenvedéseit, Weöres monumentalitását és a folyóiratokban akkortájt megjelenő verseket. Beborított, mert mindent megtaláltam bennük, amit a költészetben azelőtt kerestem. Életet és halált, hétköznapiságot, mint a „bostoni hóesés”, és ünnepélyességet, mint a „sorsangyal lebegése”. Az istentelen, tragikus mélységet és az isteni, beláthatatlan magasságot. Ha úgy tetszik, a mennyet és a poklot. A mennyben az élet gyönyörűségének pátosza, a pokolban az élet elviselhetőségének folytonos bizonyítás-kényszere. Többen is megpróbálták a kettőt egyszerre. Korántsem egyszerű.
Egy költőtáborra készülve tavaly nyáron azt a feladatot kaptuk, hogy Balassi Borivóknak való című versét fordítsuk le a mai kor nyelvére. Nem kellett sokáig gondolkodnom, honnan ismerős a helyzet. Természetesen Orbán Ottótól. A Melyben Balassi módján fohászkodik szövegét vettem elő azonnal. A gondolat egy pillanat volt. A vers is az, talán. De mégsem!
A bölcsesség ólomkatonái megöregednek, mire Isten légvárait bevennék. A költő is megöregszik, de ő kezdettől tudja, hogy a vár bevehetetlen. Már ha olyan bölcs, mint Orbán Ottó. Haszontalan és fölösleges keresni valamit, ami mindenhol ott van. Csak észre kell venni, tudni kell, hogy ott van. Egyszerű, viszont a legnehezebb. Az erkély kempingszékéről konstatálni az öregség ellágyító nyugalmát – beleőrül, aki nem szenvedett eleget életében. Orbán Ottónak ez sikerült: megszenvedett érte.
Most azt veszem észre, hogy ez a „későn lett szavam rád, levegős szabadság, amikor már rég nem vagy” is mennyire illik kettőnk kapcsolatára. Mármint ha visszakanyarodhatok: akkor írtam hozzá verset, amikor már elment. Istenem, ha tudhattam volna…
Adytól is az istenes verseit szerettem leginkább, még középiskolásként. Valamilyen tárgyiasult, egy biztos helyen álló bizonyosság nekem ez a téma. Van benne valami, amitől a vers nem vers lesz, hanem költemény. Legjobb esetben egy őszinte, letisztult vallomás. Orbán Ottónak ez az egyik legszebb költeménye. Sajnos, mára tudjuk, milyen szép verset tud írni a költő, akinek feje fölött a sorsangyal lebeg.

Orbán Ottó
 

Orbán Ottó
Melyben Balassi módján fohászkodik

Isten szabad ege,
madarak serege,
széljárta, tág fényesség –
legfényesebb nekem,
aki nagy betegen
az erkélyről nézek szét,
röptében bemérve
s szememmel kísérve
egy-egy csapongó fecskét…

Ifjúság, mi lehet
e széles föld felett
szebb dolog az ép testnél?
Szándék és mozdulat,
együtt küzd és mulat,
mint egy hiten két testvér,
s te csak röpködsz, hinta,
s könnyen haladsz, mintha
vajba mártott kés lennél.

Későn lett szavam rád,
levegős szabadság,
amikor már rég nem vagy,
ha fölkel is napod,
sugárzó alakod
kívül süt csak, ott benn fagy;
az idő nagy hamis,
mint a szerelem is,
legizzóbb, ha épp elhagy.

Most hívlak hát téged,
szabd rám szemmértéked,
megfizettem az árát:
lappangó öregség,
bujkáló betegség
orgyilkos tőrként jár át –
tedd meg hát, hogy híved,
fölfoghassam műved
határtalan határát!

Egy rossz kempingszékben
ülve, mint az égben
görgő felhőgomolyban,
így beszéltem ahhoz,
ki télre nyarat hoz,
s nem tudni, ha van, hol van,
mégis ott van minden
sziromban és színben,
s minden halvány mosolyban.

Loschitz Ferenc
 
Kapcsolódó linkek:
   • Zelki János Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez című verséről
   • László Noémi Parti Nagy Lajos Nyár, némafilm című verséről
   • Tolvaj Zoltán Weöres Sándor De profundis című verséről
   • Szlukovényi Katalin Szabó T. Anna A mai nap című verséről
[ Loschtiz Ferenc ] 2006-04-11 10:36:00