Bestiárium
A Hamilton Tőzsdeügynökség aulájában (1054 Bp. Aulich u. 5.), az Aulich Art szervezésében kerül sor, Véssey Gábor Munkácsy-díjas festőművész kiállítására. Megnyitja P. Szabó Ernő művészettörténész, 2006. április 3-án 18. órakor. Közreműködik Pege Aladár nagybőgőművész. A tárlat megtekinthető 2006. május 12-ig.
Ars longa vita brevis – ezt a címet adta egyik sorozatának Véssey Gábor festő- és grafikusművész. Ez a gesztusa megengedi, sőt szinte kötelezővé teszi, hogy munkáit szemlélve, a Véssey-féle bestiárium világát fölfedezendő a tér és az idő koordinátáit relatívvá tegyük és kilépjünk az itt és most keretei közül. Hogy a művész társaságában ellátogassunk például Montmartre oldalában lévő híres kávéházba, a Lapin agile-be, ahol az évszázados hagyományhoz híven ma is évente sorra kerülő szüreti ünnepségek résztvevőivel együtt magunk is szemügyre vehetjük a hely címerállatát. Azaz a fürge nyulat, amely egyébként nemcsak a jó étkeket s persze azokhoz illő borokat kedvelő franciák körében számít kedvencnek – s akit paprikás formájában Tersánszky Józsi Jenő is megörökített –, de a művészet egyik fontos jelképének, ezen belül Véssey bestiáriuma különös lényének is számít.

Casanova emlékiratok XVIII. 2001.
 
Véssey Gábor művein sok furcsa figura jelenik meg nem oda illő helyzetben. Az egyik képen nő és tigris együtteséből komponált Cirkuszt látunk, a másikon Papírhold alatt megjelenő férfi-nő kettőst, a harmadikon különös, fordított Pygmalion-történetet idéző King Kong-rajzot. A Vörös kocsmában csupasz villanykörte alatt, olyan figurák társalognak, akik közül az egyik szó szerint máris fejre állt. A Férfi kék madárral már alighanem régen lemondott a jelképpel megidézett boldogságról, a Nők medencében, a Tusoló nők vagy a Zuhanyozó férfi akár egy-egy sorsdráma részesei is lehetnének. Véssey Gábor művészetében különös szerepe van annak a sajátos képi beszédnek, amely szinte észrevétlenül von be új és új jelentésköröket a mű jelentéstartalmába, a sejtetések, asszociációk, az érzelmek egymást követő sorát szinte a végtelenségig növelve, variálva.
Művészetét az állandó változás, dinamika jellemzi, miközben érdemes figyelni a műveit jellemző azonosságokra is. Egyrészt az organikus formák és a geometrikus elemek már említett tartós együttélésére, amely éppen olyan különleges erőt, feszültséget ad a műveknek, mint az erős, egymással olykor szándékosan, mintegy a zenei disszonáns hatást idéző módon szembeállított színek és a szándékosan letompított, mondhatni semleges színegyüttesek párhuzamos megjelenését. A harmadik ilyen jellegzetesség az a különös tölcsérforma, amely, attól függően, hogy hol helyezkedik el, szócsőnek látócsőnek, látókúpnak egyaránt nevezhető. Egyes esetekben mintegy azokra a szövegeket hordozó formákra utal, amelyek a középkori műveken és a képregényeken egyaránt megfigyelhetők, a szereplők mondandóját tartalmazzák. Más esetekben mintha azokat a pillantásokat jelképezik, amelyekkel a képen megjelenő figurák a világot szemlélik, mintegy párbeszédet folytatnak vele vagy éppen birtokukba veszik azt.

Casanova emlékiratok XXIV. 2001.
 
Különösen gazdaggá teszi ezt a világot, hogy a rajzi és a festői eszközök az érzelmi, intellektuális tartalmakhoz hasonló variábilis módon kerülnek egymás mellé, s hogy az eredendően expresszív, ha úgy tetszik impulzív kifejezésmód eszközei újra és újra szembekerülnek a fegyelmező, a dolgok „rendes” menetét egy pillanatra legalább megadó szerkesztő erővel. Nem véletlenül egyébként, hiszen Véssey, aki a Mesteriskola befejezése után 1975-ben néhány évre megvált a Magyar Képzőművészeti Főiskolától, 1988-ban az ábrázoló geometria tanáraként visszatért oda.
A Véssey-műveken megjelenő jelképek, metaforák jelentéstartalma tovább gazdagodik abból következően, hogy többnyire sorozatokban gondolkodik, tárlatait, az utóbbi évtizedben szinte évenként megjelent művészkönyveinek anyagát egy-egy téma köré csoportosítja, annak a témának a legkülönbözőbb szempontból bontja ki jelentéstartamát. Bestiáriuma – a kifejezés eredetileg képzeletbeli lényeket vagy létező állatokhoz kötődő allegóriákat leíró középkori könyvtípust jelent – különös teremtményeinek formáit, viselkedését alapvetően meghatározza az irodalommal, a verssel való szoros kapcsolata, a klasszikus mitológia, a biblia és ehhez kapcsolódva az apokrif, a képzelt, mesebeli lények világát bemutató irodalom, végül napjaink „bestiáriuma”, azaz a sztárok, a média hőseinek korábban leginkább a filmvásznon, ma az elektronikus mozgóképeken megjelenő világa.

 
Sorozatait többnyire címmel ellátott összeállítások mutatják be. Néhány évvel ezelőtt Praeparatio Cordis, azaz a szív előkészületei, majd Casanova emlékiratai címmel rendezett tárlatot. Tavaly Bagatellek címszó alatt gyűjtötte össze együtt még soha ki nem állított vázlatait, folytatásra, befejezésre váró munkáit. Sok ilyen alkotása van, mert, mert, ne feledjük, a legtöbbön éveken át dolgozik, mint például a tárlat főművének is nevezhető, annak címet adó Bestiárium I.-en, amelyet akkor kezdett festeni, amikor a nagy elődök előtt tisztelgő sorozatát (Rouault – napos délelőtt, Guilleaume A.– omlett reggelire, Cezanne – vörös hasáb és Soutin - a látogató) megfestette.
S ha magának a kiállításnak a tematikájára gondolunk, annak gyökereit még távolabbra, a nyolcvanas évek közepéig visszavezethetjük. Akkoriban hónapok keresztül járt rajzolni az Állatkertbe, ott készült munkái kerültek azután két év múlva mintegy véletlenül a kezébe, s ezek átrajzolásával, az öninterpretáció spontán változataival kezdte megteremteni annak a különös bestiáriumnak a lényeit, amelyek azóta is benépesítik műveit. Olykor mintha, ahogyan egyik művének címe mondja, Akváriumban gyönyörködünk, amelynek különös fényekben ragyogó lényei közül többet is fölfedezhetünk alkotásain, s amelynek világához Apollinaire sorait társíthatja az irodalom iránt is fogékony néző:
„Mint láng remeg a bor csordultig a pohárban
Halld lent egy csónakos lassan szálló dalát.
Azt énekli hogy látta a holdsugárban
Hét asszony fonta zöld lábig hulló haját.”
(Rónay György fordítása).

Férfi kék madárral 2002.
 
Ez a rajnai utazás persze már messzire vezet a Lapin agile kedélyes világától, s nemcsak az éjszakai tájakra, de a múlt Thomas Mann-i mélységes mélye felé. Ixion világába, amely olyan töménységgel tükrözi élet és halál, bűn és erény viszonyát, hogy alighanem a műalkotás létrejöttének metaforájaként is felfoghatjuk. Az ókori görög mitológiában megjelenő Ixion lapitha királyt, aki megölte apósát, s égő parázzsal teli gödörbe dobta, Zeusz előbb megszánta s az istenek asztalához is meghívta, mivel azonban Ixion ott sem viselte jól magát Zeusz egy folytonosan forgó tüzes kerékhez kötözte, s fölröpítette az égbe. Egyes kutatók szerint tehát ennek a sötét figurának, a bűnök eme megszakítatlan láncolatának köszönhetjük a napot, s minden jót, mi van a nap alatt. Azt se feledjük azonban, hogy Véssey, aki Apollinaire verseihez sok-sok rajzot készített, a mű létrehozásának sokkal inkább emberi, derűs módjára voksol, amikor az Orpheusz kíséretét alkotó bestiárium lényeit megidézi.

P. Szabó Ernő

[ k.l. ] 2006-03-29 15:02:00